Egér Ágota meséi:A madárijesztő

Nem tudom, miért, de szeretem ezt a hűvös, nyirkos időt is. Meglátom benne a szépet, mert ez is az életünk része. Igaz, köd van, de én ezt fátyolnak látom. Csönd van, de ez engem megnyugtat. Ha valami bajom van, mindig a természetbe menekülök. Így tettem tegnap is, amikor a határ szélén sétáltam zsebre dugott kézzel. Magányomat egy távolból előtűnő alak szakította meg. Meg sem moccant, s úgy tűnt rám vár. Csak közeledve vettem észre, hogy egy madárijesztő.

- Ja! Csak te vagy az? - legyintettem. - Unalmas lehet itt állni az esőben.

- Egyáltalán nem! És hát ez a munkám válaszolt a madárijesztő. Az ősszel elvetett búzát őrizgetem a varjaktól, őzektől. Nyáron napraforgót óvtam, de most búzát ültettek a helyére, azt vigyázom.

- Nem tudtam, hogy ilyenkor is ültetnek - csodálkoztam.

- De bizony! Ebből lesz csak a jó kenyér. Kiszedték a napraforgót, megtisztították a földet, beleszórták a búzamagot, és fogas boronával betemették a magokat keresztül-kasul. Most már csak várni kell.

- Mire?

- A hóra, ami betemeti, mint egy takaró, s ha tavasszal elolvad, megduzzasztja a magokat, amelyek azonnal kicsiráznak a melegben.

- Ezt nem is tudtam.

Igazából most csak itt hagytak. De mit csináljak? Csak unatkoznék itt. Megőrzöm hát a búzát is a gazdának. Annyit dolgozott.

De én nem látok itt senkit, aki betolakodna.

Hmm. Mert itt vagy. Van ám ezeknek eszük! De bújj csak ide a hátam mögé, s légy mozdulatlan! javasolta, én pedig ezt tettem, mert már érdekelt a dolog, hogy mi történik?

Nem mondom, nehéz egy helyben állni. De egyszer csak a lombok közül előbújt egy óvatosan lépkedő őzike. Észre sem vettem először, mert olyan barnás volt, mint a fák törzse és a föld. Lassan lehajolt, kicsit kapirgált a földön, és én azonnal rájöttem, hogy a búzát eszegeti.

Mire vársz? Miért nem riogatod már el? súgtam sietősen a madárijesztő fülébe.

Ugyan! Pár mag nem fog hiányozni. Várok még. kisvártatva meglengette karját és az őzgida ijedten elszaladt.

Éppen készülődtem haza, amikor egy varjú sereg szállt le a vetésre. Szemtelenül szállták meg a földet, és mohón lakmároztak, mert tudták, hogy nincs rá sok idejük. A madárijesztő sem gondolkodott sokat, azonnal hadonászni kezdett, és nyikorgott hozzá.

Na látod, ők azok akik igazán veszélyesek! Hihetetlen mennyiséget képesek dézsmálni. Egy perc nyugtom sincs tőlük. Csak az a baj, hogy egy idő után megszoknak, és nem félnek már tőlem. De majd mindjárt körbejárom én a föld határait, aztán nem mernek idejönni egy ideig.

Még hogy körbejárja! gondoltam magamban. Ezen a seprűnyélen még ugrálni sem lehet.

Azért jó munkát kívántam neki, mire ő kijavított, hogy inkább nyugodt, csendes őszt! Bár a jelek szerint nem volt az, mert valahányszor kisétáltam még ezen az őszön, mindig máshol állt.

Az éjszaka leple alatt, a hold fényénél, hogy hogyan nem, halkan átsuhant a tábla egyik végéből a másikba, hogy megőrizze az embereknek a kenyérhez valót...