Az „öregfiúk” lélektanából

Ez a jókora kapu mindig ilyen nehéz volt, s ez már így is marad. Vén kezek kapaszkodnak a kilincsbe, keskenyedő vállak, hajlott hátak igyekeznek megtartani a másiknak a kaput: parancsoljál, kérlek szépen. Minden reggel itt találkoztunk, akkor is te mentél be előre, ne legyen ez másképp ma sem. Emlékszel, jöttek befelé a tanárok, a bocskai sapkánkhoz emelt kézzel tisztelegni kellett, de ez nem esett nehezünkre. Sokan közülük inkább barátaink voltak, vagy lettek később.

Az egykori Magyar Királyi Állami Ybl Miklós Gimnázium diákjai találkoznak az egykori iskola előtt. Nagyjából minden megváltozott mostanra, de ez már nem rendíti meg az embert ennyi év után, közel a kilencedik ikszhez. Akkor Nagysándor utca volt, most Ady Endre. Akkor gimnázium volt az épület, ma mezőgazdasági szakközép. Akkor a szomszédos utca befedetlen árok volt, ma egyik királyunkról elnevezett körút. Akkor az iskolaudvar mellett földút haladt, azon túl sás, zsombék, meg a filléres fürdő, most modern lakóházak, a kiépült város lüktet. Ma tornacipős, mobiljukba mélyedő ifjak nevetgélnek az iskola előtt, akkor, egy 1944-es márciusi délelőttön orosz járművek vonultak el itt, tele állig felfegyverkezett katonával. Akkor, ha egy diák meg akarta tekinteni az Őrségváltás című filmalkotást, külön írásos kikérővel mehetett csak moziba, szülői kísérettel.

A háborúban elesett hősök Bory-szobrát minden évben megkoszorúzza a megmaradtak csoportja. A beszédet mondó Kiss Józseftől jobbra Tihor Péter (feketében), Bogárdi Lajos, Ács Béla, Rozinger Rudolf, Szteklács Gábor, Őze Gyula, valamint a tavaly elhunyt diáktárs, Havel József Németországból érkezett özvegye, Ibolya asszony emlékezik az egykori yblis diákokra (Fotó: Koppán Viktor)

Kiss József építész és Bogárdi Lajos tanár szervezésében tegnap ismét találkozhattak egymással az Ybl 1944-ben érettségizett diákjai. Így tesznek jó néhány esztendeje minden évben, 1944 óta összesen több, mint 25 alkalommal jöttek össze az egykori diáktársak. Nem csak az érettségizők, a valamikor 116 fővel indult A és B osztály végzősei, de a nyolcosztályos gimnáziumi évek alatt kimaradt, vagy máshol, később maturálók is.

A háborús események miatt sietősen előrehozott és a ma megszokottakhoz képest egy hét helyett egyetlen nap alatt lezajlott érettségit nem előzte meg szalagavató és nem követte ballagás. Napközben folyton légiriadók voltak, ilyenkor a diákok szaladtak a pincébe, a vonatok pedig késtek. A vidékről bejárók egyike-másika kénytelen volt a vizsgákra kerékpárral érkezni, s úgy megírni a vizsgadolgozatot Petőfi hazafias költészetéből, hogy a város felett még égtek a sztálingyertyák – írja egy 1989-es visszaemlékezésében az egyik végig színkitűnő diáktárs, Péntek Imre. Másféle idők jártak akkor, a dokumentummal hazafelé ballagó fiúkat alig valamivel később elvitték katonának. Aztán a világban mindenfelé elvetette őket a sors. Ki mérnök, ki építész, más világhírű kardiológus, szülész, egyházi ember, vagy közgazdász lett, De a már az iskolapadban komoly egyezménybe lefektetett, s mindannyiuk aláírásával ellátott elhatározásukhoz – ötévenként találkozni fognak – ezek az „oldboyok” kezdettől fogva tartották magukat.

Az időközben 150 fősre duzzadt emberhalmaz mára egy tizenhárom férfit számláló csoportra apadt. Egy-másfél év és betöltik a kilencvenet, s nagyon sok barátjukat eltemették az elmúlt években. A találkozóknak rendszeres eleme lett nem csak a régi diákélet felelevenítése, de az előző találkozó óta elhunytakról szóló megemlékezés is.

Tegnap a 13-ból heten ismét ott álltak az egykori iskola előtt, s mint minden évben, megkoszorúzták az oldalfalnál álló első világháborús katonaszobrot, a szintén itt érettségiző Bory Jenő alkotását, amely előtt elhaladva diákkorukban mindig tisztelegniük kellett. Kiss József meséli, ő már annyira megszokta a mozdulatot, hogy később, vezérigazgatóként is folyton a kalapjához emelte a kezét, ha elhaladt a szobor mellett.

A Bocskai-sapkás egykori kisdiákok, Teleki Sándor osztályfőnök „védőszárnyai” alatt

Koszorú kerül az A és B osztály legnevesebb tagjának, a 2006-ban elhunyt Kerkovits Gyula kardiológus professzornak a diáktársak által állíttatott emléktáblájára is. Az emlékezés néma főhajtása közben áprilisi szél borzolja a hófehér üstököket, míg a mostani diákság szavalatát, gitárjátékát hallgatják. Az intézmény olvasószobájában ülnek le aztán. Emlékeztek? Varga Gábor tanár úr nem tűrte a centis hajat sem, s ordított: „Úgy nézel ki fiam, mint a cerkófmajom!!!” Itt tanított Radetzky Jenő, György Oszkár, itt kapott életre szóló indíttatást és érettségi bizonyítványt gr. Széchenyi Zsigmond, Gábor Miklós, Jankovich Ferenc, Csók István, Csanády Imre, Sobor Antal...felsorolni is nehéz lenne.

Az iskola névadójának, a város szülöttének, Ybl Miklós születésének 200. évfordulójához csatlakozott tegnapi találkozójával az yblis öregfiúk maroknyi megmaradt csapata. Figyeljünk oda jobban a neves előd munkásságára, figyelmeztetnek a múlt század még élő tanúi – hiszen jó, a városban nincs bizonyítottan általa tervezett épület, de a megye nemesi famíliái szívesen foglalkoztatták, bizonyítja ezt a lovasberényi, a fehérvárcsurgói kastély is. S többször, többet kéne emlékeznünk az egykori iskolára is, amely a következő értelmiségi generáció számos szülöttét bocsájtotta útra, mindenhol érvényes tudással felvértezve. Méltatlanul elfeledett név lett az Ybl Gimnáziumé, ma alig néhány ember tudna minket útba igazítani, ha keresnénk.

Az öregfiúk még egyszer, utoljára leülnek ebédelni. Nehéz szívvel mondják ki, hogy utoljára. De még egy végsőt megegyeztek: a 70. után több szervezett találkozó nem lesz már. Nem bírják a fáradt fejek s lábak, s hiába az érdeklődő szellem, a test már alig engedelmeskedik. Az emlékek maradnak meg, a Mi életünk című, közösen írt iskolaújság mindenkinél ott lévő, bekötött példányai, a megfakult fotók, amelyeken a fiúk kölcsönkért fekete öltönyökben, komolyan pillantanak a kamerába, az életbe, a jövőbe. Emlékeikben folyton találkoznak. Hogy mindig volt és mindig lesz egymásnak mondanivalójuk, afelől nincs kétségünk.