Olimpiai arany, sikergeneráció

Kárpáti György, azaz „Gyujika”, ahogy társai tisztelték a magyar sport raccsoló emblematikus alakját – jelenség. Jó korban született, mégha akkor az élet sokkal nehezebb is volt, mint ma. De barátjának mondhatta Puskás Öcsitől kezdve Bozsik Józsefig a hajdani labdarúgó aranycsapat tagjait. Hiába, az aranykezű vízilabdások és az aranylábúak elválaszthatatlanok voltak egymástól a tatai edzőtáborban. Megannyi nagy tréfát, tettet hajtottak végbe.

Kárpáti György jelenlétével megtisztelte a VVSI sport- és turisztikai évnyitóját, akkor beszélgettünk vele elképesztő sportpályafutásáról. Azzal kezdtük, hogy „hol volt, hol nem volt...”, mert az ő élete meseszerű. Bár régen volt, de igaz volt, és alighanem úgy emlékszik a hajdani aranyosan csillogó napokra, mintha tegnap történt volna mindez.

– Csodálatos évek voltak a sportban. Minden örök emlék marad a számomra, a sportbarátoknak. És ezek nem halványulnak soha el – mondta. –

A sport fontos volt minden fiatalnak, hiszen ezzel lehetett kitörni a nehézségek közül...

– Ez igaz, de nem azért tettem, amit tettem. Már 10 évesen úsztam, 12 évesen döntenem kellett az úszás és a vízilabda között. Attól kezdve aztán 40 éves koromig hosszú, de kellemes vízilabda pályát futottam be.

– Csodálatos sportgeneráció volt az önöké. Gondolok Puskásra, Iharosra, Székely Évára és a többiekre. Akkor miért igen, és később miért nem?

– Akkor igen, mert a sok tehetség azt tehette, amit szeretett: sportolhatott. Ez a lendület sokáig kitartott, 1964-ben, Tokióban is számottevő volt a magyar sportsiker. De a csúcs Helsinki volt, és nem sokkal maradt el tőle Melbourne sem. Érmek később is voltak, több vagy kevesebb, de a magyar lakosság számához viszonyítva megfelelő számú. Ma kevesebb élményben lehet részünk, túl nagy a konkurencia. Tény, a mi korunkban nem volt annyi technikai csoda, mint ma, dopping sem volt, de ha lettek volna komputerek és egyéb, ma oly népszerű eszközök, ki tudja, elvonta volna ez a figyelmünket, vagy sem? Gyanítom, nem. Dopping? Ugyan! A siker vágya, a győzelem elszántsága doppingolt, a sok edzés, gyakorlás, a tudás döntötte el akkor a versenyeket.

– Szép és szörnyű lehetett 1956, Melbourne. Mi jutott elsőként eszébe, amikor Zádor Ivánt a meccsen az orosz orrba vágta, és folyt a vére...?

– Nehéz idő volt. Sok volt a családos közöttünk, sokáig kérdés volt, menjünk-e? Végül győzött a sportolói létünk, a dac, és 10 aranyérmet hozhattunk haza. Zádor? Vízilabdában elég sok ehhez hasonló pofán vágás van, az utolsó másodpercben szakadt fel Iván szemöldöke, az uszodában lévők Budapestre gondoltak, arra, hogy lám, már az olimpián is a vérünket ontják. De megismétlem: ilyen a meccseken sokszor előfordul, a helyzet drámaisága adott ennek akkor nagy jelentőséget.

– Miért volt önöknek a frenetikus humor a lételeme?

– A sport, a labdajáték vidám dolog. Én meg különösen kedveltem a jópofa vicceket, a nagy tréfákat, Puskásék pedig jó partnerek voltak. Csempésztünk? Persze, de nem görcsöltünk, a nehéz helyzetekben is megláttuk a mosolyra fakasztó dolgokat. Sosem gyűjtögettem, a pénzemet eljátszottam, de persze lelkiekben gazdag maradtam...

– A sportnagyság mindenkit kötelezett a civil nagyságra való törekvésre?

– A viccek ellenére egyetemet akartam végezni. Szerettem a jogi kérdéseket, akkor különösebb akció nélkül is természetes volt, hogy a jó sportoló az jó tanuló is legyen.

– Ön szerint mi volt a romlás oka a magyar sportban?

– A romlás oka egyszerű: ilyen kis országban mint a mienk nem lehet hosszú évtizedeken keresztül folyamatosan termelni a tehetségeket, előbbutóbb természetes lesz a hanyatlás. És, mint már mondtam, nagy a konkurencia is. Szerencsére a vízilabdában a hanyatlás kisebb mértékű volt, most Londonra készülünk, sorrendben a negyedik arany megszerzésére. Hiszem, a fiúk most is sikeresek lesznek!

– Kérték a tanácsaikat az elmúlt évtizedekben?

– Igen, sőt, Gyarmati Dezsővel hat éves munka után 1976-ban Montreálban aranyhoz segítettük játékosainkat. Kemény Dénes is kikéri a véleményemet, és a háttérből ugyan, de segítek, ha tudok.

– A millió csibészsége közül mi az, ami azonnal beugrik?

– Helsinkiben az olimpiai döntő előtt azt álmodtam, hogy a meccs végén egál állásnál négyméterest kaptunk. Én álltam a labda mögé. Ha bedobom megnyerjük. A bíró azt mondta, csak akkor lőhetem, ha elmondom hibátlanul, racscsolás nélkül azt, hogy „répa, retek, mogyoró...” Az ember mindent megtesz a sikerért, elmondtam, belőttem, nyertünk...! Ilyen egyszerű ez!

Született: 1935-ben, Budapesten.

Életút: Tízévesen kezdett úszni az FTC-ben, országos bajnok volt, de a vízilabda mellett döntött. Tizenhét évesen olimpiai bajnok lett, emellett még kétszer állhatott az olimpiai dobogó tetejére, de van egy bronzérme is a játékokról. Edzőként egyszeres olimpiai bajnok. Kétszeres Európa-bajnok, 1969-ben vonult vissza 162 válogatottsággal a háta mögött. Tagja az Úszó Hírességek Csarnokának, a Halhatatlanok Klubjának, a Szent György Lovagrendnek. Tulajdona a MOB Olimpiai aranygyűrű, a Köztársasági Elnök Aranyérme, a MOB-érdemérem, a Magyar Örökség-Díj, a MOB elnöki különdíj. Jogi doktor, Budapest díszpolgára.