Leszakadt láb, szörnyű sebek - személyes élmények Haitiről

Az utóbbi 200 év legsúlyosabb, a Richter-skála szerint 7-es erősségű földrengése rázta meg Haiti szigetét január 12-én. Az epicentrum a fővárostól, Port-au-Prince-től 15 kilométerre délnyugatra volt. Az egy percig tartó földmozgásban összedőlt az ENSZ helyi központja, Haiti nemzeti palotája és számos más épület - jelentette a BBC. Az első tudósításokat aztán a borzalom egyre nagyobb léptékű hírei követték, akár a 2004-es cunami idején. A mentésben részt vett a Baptista Szeretetszolgálat nemzetközi mentőcsapata.

- Több magyar csapat járt a helyszínen, de önök voltak a leggyorsabbak. Miért?

- Évekkel ezelőtt kialakítottunk egy kutató-, mentő- és orvoscsoportot, amelynek tagjai között vannak szingapúriak, ausztrálok, japánok, szlovének, csehek és amerikai szakemberek - válaszolt Szilágyi Béla, a segélyszervezet főigazgatója.  - Szerdán, hajnali háromkor kaptuk a telefonhívást. Haiti amerikai nagykövete nemzetközi segítséget kért, s ennek alapján riasztottuk tagjainkat, s ketten már szerdán délben repülőn voltunk. Az Egyesült Államokból másnap hajnalban indultunk tovább egy bérelt géppel, akkor már többen.

- A csapatvezető Pavelcze László volt, aki korábban a fehérvári tűzoltóságon alapította meg speciális mentőegységét. Az amerikaiak miként viselik el, hogy nem ők a főnökök?

- Nekünk van a legnagyobb tapasztalatunk, és mi kezdeményeztük az egység megalakítását. Pavelcze személyesen, mentésvezetőként is már több mint negyven akcióban vett részt. A Rescue 24 nevű csoportot is ő irányítja, ez így szinte természetes.

- Miként sikerült bejutniuk az országba?

- Kétszer tankoltunk útközben, s a Bahamákon tudtuk meg, visszavonták a leszállási engedélyünket Port-au-Prince-ben, mert megsérült a reptér, az irányítótorony is használhatatlanná vált. Egy amerikai hajóról irányították a légiforgalmat, és elsősorban katonai gépeket engedtek leszállni. Ezért Dominikára, Santo Domingo repterére tudtunk csak megérkezni. Aztán továbbrepültünk, a Haiti határhoz közel értünk földet, s országúton mentünk tovább.

- Meglepve olvastam, amikor azt nyilatkozta, még soha nem látott hasonlót. Hiszen tudom, mennyi mindent átélt már. Újságírói túlzás volt, vagy valóban így érzett, ezt mondta?

- Nem maga a látvány sokkolt, nem az váltotta ki belőlem azt a mondatot. Inkább annak megtapasztalása, hogy mennyire nehezen sikerült eljuttatni a segítséget a rászorultakhoz. Egy-másfél millió ember veszítette el otthonát. Haiti Amerika legszegényebb országa, és az egészségügyi ellátás már korábban nagyon rossz volt. A legtöbb katasztrófánál a segítség könnyen a helyszínre ér: egyrészt van közlekedés, másrészt megmarad a közigazgatás. Haitin azonban az országot irányító közép- és felsővezetők nagy része meghalt, így irányíthatatlanná vált az ország. Két héttel a katasztrófa után csak a fővárosban 800 ezernél több ember él sátortáborokban, közülük 500 ezren kaptak élelmiszersegélyt, a többiek magukra maradtak. Vagy jutnak ételhez, vagy nem, vagy tudnak ivóvizet szerezni, vagy a pocsolyát isszák. A holttestek pedig fertőznek.

- Haiti korábban is tele volt fegyverrel és erőszakkal. Lehet polgárháború a káoszból?

- Valószínűleg ez elkerülhető. Fosztogatás volt és van, megtámadtak segélycsapatokat is, bár mi nem találkoztunk fenyegetéssel. Maguk az ENSZ alkalmazottjai elkövették azt a nagyon komoly segélyszakmai hibát, hogy teherautókról szórták az élelmet, mire egymásnak estek az emberek. Tanítják, tanítjuk, hogy ezt nem szabad, hiszen így az éhezők azt hiszik, csak akkor jutnak segélyhez, ha megharcolnak érte. Ilyen körülmények között természetes, hogy felbomlik a rend.

- Egyszer átéltem, hogy sokat tapasztalt segélymunkás idegileg kiborult egy közös utazáson. Ön közel volt ehhez?

- Az orvosok könyörögtek nekünk, mert alig volt felszerelésük, sok doktor és ápoló meghalt, viszont a hetvenöt beteg befogadására tervezett kórházban több mint négyszázan feküdtek, ahol tudtak. A folyosókon, a parkolóban láttuk el a sérülteket, s még egy héttel a földrengés után is érkeztek emberek nyílt töréssel, leszakadt lábbal, szörnyű sebekkel, fertőzéssel. A halált és a pusztulást látva mi is elveszítjük energiáinkat, ez természetesen nagyon megterhelő, ám óriási lelkierőt jelentett a hála és a köszönet. És a katasztrófa közepén is születtek új életek. Ez is erőt ad. A napi munka a helyszínen mindig lefoglal, az érzelmi feldolgozás már itthonra marad.