Gyorsjelentés a műtőasztalról

Más nem jár, szigorúan koplalok, mert holnap azután jön a hideg vas. Azért mégsem teszem ki az éjjeli szekrényre Karinthyt (Utazás a koponyám körül), de természetesen elhoztam, valamiből el kell igazodni. Megmagyarázni az abszurditást: tudósítás a nyiszálásról. A szerkesztőségben a kollégák egyébként nem lepődtek meg. Ismernek.

De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült - amit ilyen mértékben sohasem gondoltam lehetségesnek -, hogy írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nem csak jogcím, de keserves kényszer is, döntő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel, már csak azért se, mert hiszen tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de az író nem - magyarázza Karinthy a bizonyítványát.

Ha ezt leosztom a magam mindennapi hírlapíró létére, akkor talán nyugodtan kimondható: a hivatásom iránt tisztességes maradtam.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Más nem jár, szigorúan koplalok, mert holnap azután jön a hideg vas. Azért mégsem teszem ki az éjjeli szekrényre Karinthyt (Utazás a koponyám körül), de természetesen elhoztam, valamiből el kell igazodni. Megmagyarázni az abszurditást: tudósítás a nyiszálásról. A szerkesztőségben a kollégák egyébként nem lepődtek meg. Ismernek.

De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült - amit ilyen mértékben sohasem gondoltam lehetségesnek -, hogy írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nem csak jogcím, de keserves kényszer is, döntő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel, már csak azért se, mert hiszen tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de az író nem - magyarázza Karinthy a bizonyítványát.

Ha ezt leosztom a magam mindennapi hírlapíró létére, akkor talán nyugodtan kimondható: a hivatásom iránt tisztességes maradtam.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült - amit ilyen mértékben sohasem gondoltam lehetségesnek -, hogy írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nem csak jogcím, de keserves kényszer is, döntő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel, már csak azért se, mert hiszen tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de az író nem - magyarázza Karinthy a bizonyítványát.

Ha ezt leosztom a magam mindennapi hírlapíró létére, akkor talán nyugodtan kimondható: a hivatásom iránt tisztességes maradtam.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült - amit ilyen mértékben sohasem gondoltam lehetségesnek -, hogy írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nem csak jogcím, de keserves kényszer is, döntő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel, már csak azért se, mert hiszen tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de az író nem - magyarázza Karinthy a bizonyítványát.

Ha ezt leosztom a magam mindennapi hírlapíró létére, akkor talán nyugodtan kimondható: a hivatásom iránt tisztességes maradtam.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Ha ezt leosztom a magam mindennapi hírlapíró létére, akkor talán nyugodtan kimondható: a hivatásom iránt tisztességes maradtam.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Ha ezt leosztom a magam mindennapi hírlapíró létére, akkor talán nyugodtan kimondható: a hivatásom iránt tisztességes maradtam.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Kint ötpercenként felüvölt egy száguldó mentő szirénája. (Azért költöztem falura, hogy ezt se halljam.)

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Negyven esztendeje feküdtem utoljára kórházban, ovis kölyökként, amikor kivették a mandulámat.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Belép a főorvos a szobába, hát akkor kedden reggel fél kilenc . Megkapom a hashajtóadagomat, a sorsom már eldőlni látszik.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Hajnalban infúzió, egy jókedvpirula , jön értem a srác a műtőből, mehetünk. Miként Karinthy: ...gurítanak végig a folyosón, nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem az érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Ennek a kórháznak is cúgosak a folyosói. A műtős srác tapintatosan érdeklődik, fázom-e. Sok ruha nincs rajtam, aztán tegnap este a helyszínt le is borotválták.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Udvariasan felajánlom, hogy felmászom egyedül a műtőasztalra, de itt a protokoll kötelező. Rám kötnek mindenféle csipogót, a vérnyomásmérőt, ami ötpercenként automatikusan bekapcsol - ezzel mérem az időt. Kapok a gerincembe két injekciót.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Elismerem, hogy csak maszek tragédiám, de egy függönnyel eltakarják az operációt, így aztán semmit sem látok. Deréktől lefelé egy perc alatt eltűnik a testem, csend vagy halk duruzsolás hallatszik. Onnan tudom meg, hogy már javában dolgoznak, amikor a doki újabb szikét kér. Karinthy így emlékezik: ...mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgysem értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és szagok és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, hosszú percekig.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Szorgalmasan pittyegnek a gépek. A főorvos hangosan bejelenti, Jánoskám, most tesszük be a hálót . Az jó, akkor körülbelül már a felénél járhatunk.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Az altatóorvos megigazítja az ujjamra tett vércukorszint-mérőt, dorgálóan rám néz: ha már a lábaimmal nem tudok, akkor a kezemmel se szórakozzam. Mintha az olyan könnyű lenne! - Ugye maga szemüveges? - kérdi a közreműködő orvos, de válaszol is: - Mert az újságban úgy szokott szerepelni a képen. Kedvesen, nyugtatón megjegyzi, itt most senki sem fog csütörtököt mondani. A publicisztikákról beszélgetünk vagy öt percet, amikor finoman megkéri a főorvos a kollégát, hogy most inkább az összevarrásra koncentráljon.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Bestoppolnak, kifelé menet a vállamra teszi a kezét a főorvos, ha nem lesz gond, pénteken hazamehetek.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.

Gondot kizárólag önmagamnak rendeztem: a végigkvaterkázott operáció után ott maradtam egyedül a szobában. Félig még hiányzott a testem. Délután ötre múlt el az érzéstelenítés (ilyen boldogan még nem pisiltem), addig csak izzadtam és izgultam: visszatér-e minden funkció? Az összevarrt vágásból kilógó csővel, illetve vénámba csöpögő infúzióval nekiálltam írni. Várják a riportot a szerkesztőségben. Tisztáztam magamban ezt az egész történetet, ha szabad, akkor Karinthyval szólva: nem vagyok se hős, se ostoba.