Az elmúlt év 600 képen - A díjazottak

Hollán Ernő utca, Vietnam, Megyeri híd, Dohány utcai zsinagóga, Peking - a felsoroltakat jó néhány tehetséges fotós kapcsolja össze, kiknek képei a Magyar Nemzeti Galériában láthatók. 

A Magyar Sajtófotó-kiállítás évről évre több látogatót vonz, a magyar sajtó legnagyobb rendezvénye, amely a mai magyar valóságtól eltérően mentes az acsargástól - mondta Eötvös Pál, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnöke. 

S valóban, az árkok és elkülönülések a galériában nincsenek jelen, a fotósszakma képviselői értékelik egymás teljesítményét. A sajtófotó-pályázatra hatszáz fotós jelentkezett tizenkétezer felvétellel. 

Az öttagú zsűri, élén Szigeti Tamás, a Figyelő képszerkesztője, tagjai, Kincses Károly fotótörténész, Koncz Zsuzsa szabadfoglalkozású fotóriporter, a Színház című folyóirat képszerkesztője, Pintér Márta, a Best képszerkesztője és Simon Márk, a 168 Óra fotórovatának vezetője egy héten át válogatott a képek között. 

A legtöbb pályamű az emberábrázolás-portré, a természet és tudomány, a társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia, a művészet és a bulvár-humor-zsáner kategóriában érkezett. 

Érdekes, hogy az előző évihez képest megduplázódott, százharmincról kétszázhatvanra nőtt a beadott sorozatok száma a társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia kategóriában, ami egyértelműen jelzi, hogy a napi hajtásban részt vevő kollégák szeretnék érzékeltetni a társadalmi folyamatokat, a mélyebb összefüggéseket is.

Tizenhárom kategóriában osztották ki a díjakat, de számítanak a látogatókra is, akik SMS-ben szavazhatnak kedvenc képükre, voksaik alapján osztják majd ki a kiállítás közönségdíját. 

Az interaktivitást mutatja az is, miszerint szintén SMS-ben képaláírásokat is küldhetnek ezekhez a fotókhoz a vállalkozó kedvűek. 

Együtt veled, osszuk meg egymással az élményeket, a pillanatokat jelmondattal saját felvételeiket is beküldhetik MMS-ben a látogatók a tárlat ideje alatt. 

A hagyományokhoz híven a kiállítás alkalmával 1993 óta a MÚOSZ támogatásával jelenik meg Az év fotói című könyv. Az ideiben összesen százhúsz fotóriporter alkotása, köztük valamennyi díjnyertes felvétel megtalálható. 

A tavalyi riportképek között látható kollégánké, Gáspár Gáboré is.

A sajtófotók jelentőségét az is bizonyítja, hogy tavaly Esterházy Péter nyitotta meg a tárlatot, idén Spiró György, aki a kiállított képeket elemezte: A fényképnél pontosabban nem lehet egy pillanatot rögzíteni. 

Nem lehet egy pillanatot tárgyilagosabban ábrázolni. Éppen ez a probléma. A fénykép naturális. Az emlékezet a pillanatfelvétellel ellentétben rövidít, kurtít, hajlít, másít, hozzátold, belesző, a tárgyán állandóan dolgozik, aktív. 

A fényképen lévő pillanat halott, statikus. 

Az emlékezetben felidézett alak az élő emlékező miatt elevenné válik, változásra képes, dinamikus lesz, ahogy az emlékező újra meg újra alakít a képén, többnyire öntudatlanul, a saját aktuális, bevallatlan érdekei szerint. 

Ritkább a jó kép, mint a jó mese. 

Csakhogy a festő, a szobrász sok-sok ezer éve képes élethűen ábrázolni, nem a fényképész az első ebben a sorban. 

Ha a fényképész bele tudja vinni a maga személyességét a tárgyába, akkor a képhez érzelmileg viszonyulok én, a nézője, és akkor nem hullarablás, holtakon való élősködés lesz az én tekintetemből, hanem vagy cinkosság a képet alkotóval, vagy őszintén ellenséges viszony. 

Ahhoz, hogy én ártatlanul lehessek befogadó, a fényképész aktív munkája kell. Nem tudom megmondani, hogy ez miben áll. 

Lehet, hogy a fényképésznek napokig kell egy magaslesen kushadnia, hogy két sas párharcát a közvetlen közelből el tudja csípni. 

Lehet, hogy hegytetőre kell gyalogolnia a politikussal, akinek a lelkét szarkasztikus képben tárja elénk. 

Lehet, hogy sok száz képet készít egy tüntetésen, és abból egyetlen alak lesz emberi és mindenkinek személyesen ismerős, a magas férfiak hasa és melle közé szorult alacsony, idős hölgy, de ő aztán nagyon. 

Hogy szándéktalanul elsütött gépből jó kép származzék, azt nemigen tartom elképzelhetőnek. Elfogulatlan emlékezés nincs; aki elfogulatlan, az már nem is él. 

A sajtófotós persze képi közhelyek között botorkál, bármerre is jár, a sajtófotózásnak megvan immár a százötven éves, nyomasztó hagyománya, amely a korábbi, még rajzolt sajtó közhelyeire épült, és ez legalább annyira bénító, mint a reflektálatlan naturalizmus műfaji adottsága. 

A modern sajtó élősködik, elvégre üzlet. Eszközök a szenvedő emberek, hogy pénzt lehessen kaszálni általuk - és nem nekik -, vagy valamilyen ellenükre való ideológiát lehessen támogatni. 

Bármennyire kínos, a néző utólag szintén felelőssé válik. Ha elszégyelli magát a képet nézve, még jó néző, akit rossz ízléssel és embertelen szemlélettel bombáznak folyamatosan.

A PLT különdíját Kázmér Judit stratégiai ügyvezető nyújtotta át a 30 év alatti, legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporternek, Móricz Simonnak, a Népszabadság munkatársának. 

A MÚOSZ Nagydíját a legkiemelkedőbb teljesítményért: Takáts Péter (felső képünkön), a Bors fotósa vehette át Dunaszerdahelyi pokol című összeállításáért. 

Az André Kertész Nagydíj a legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért ítéltetett Dezső T. Tamás szabadúszó fotóriporternek Panel című képeiért. 

A megyékben dolgozó, legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporternek Mudra Lászlót választották. Sport kategóriában az első díjat (a Cseh Lászlót ábrázoló fotóért) Cseh Dániel kapta.