Derű, irónia és mélység

Ezek a rajzok - amelyek Végh György: 1 kutya, 2 cica meséjéhez készültek - szintén szerepelnek a Csók képtár kiállításán, ahogyan Lázár Ervin nagyravágyó feketerigója , a Négyszögletű kerek erdőhöz, a Janikovszky-történetekhez készült, színes, részletgazdag, áradó mesélőkedvről, derűs, finom humorról árulkodó Réber-illusztrációk is. A képek a viszontlátás gyönyörűségét adják mindazoknak, akik ezeken a műveken nevelkednek...

Ám ennek a Csók képtár-béli kiállításnak nem ez az egyedüli érdeme, különlegessége. Hanem az, hogy megismerteti a nagyközönséget Réber László művészetének - kevésbé ismert és elismert - sajátosságaival is. Nem véletlenül hangsúlyozta a megnyitón Réber szakavatott ismerője, Wehner Tibor is: itt volna az ideje az életmű művészettörténeti feldolgozásának. Hiszen Réber a szakmai köztudatban is elsősorban neves illusztrátorként él. Ám ez a kiállítás igazolja: önálló grafikák, papírkarcok, karikatúrák készítőjeként is a legnagyobb, legjelentősebb alkotók között van a helye.

A kiállítás rendezője, Grtner Petra éppen arra törekedett, hogy minél teljesebb képet kapjon a látogató Réber László művészetéről. Az életrajzi adatokból és Widengard Réber Krisztina elbeszéléséből tudjuk: az alkotónak nem jutott könnyű sors. A második világháborúban behívták katonának, és fogságba esett: mindez hét évet vett el az életéből - emiatt nem végezhetett egyetemet. A Kaukázusból hazatérve előbb karikaturista lett: dolgozott a Szabad Szájnak és a Ludas Matyinak.

A kiállításon szerepelnek Réber megrendítő, igen kifejező háborús kollázsai. A katonáról, aki most még békésen eszik, de arcán már ott a halál bélyege, a másik képen a lövészárok borzalmas látványa fölött - egy Szinyei Merse-kép motívumából - felsejlik: talán még létezik valahol egy jobb, szebb világ. A tárlat bemutatja a karikaturista Rébert is: ez igazi meglepetéssel szolgál, hiszen az 1957-ből származó rajzok ma is hatnak, most is aktuálisak. Réber karikatúrái úgy képesek közéletiek lenni, hogy mentesek a mindennapi politikai aktualitástól. Ma is mosolyogtató a gyerekét babakocsiban tologató rabló, aki az az álkulcsok füzérét használja csörgő gyanánt, a rablócsemete megnyugtatására. Vagy ahogy együtt, egymás mellett iszik a folyónál az oroszlán és a vadász. A legkifejezőbb mégis a Megszabadítás című kép: szatirikus látlelet a korról, az 50-es évek hátborzongató világáról. A madár kalitkájának ajtaját egy macska tárja szélesre. A szabadon engedett rabot odakint a gyilkos várja... A kiállítás kurátora, Grtner Petra azt mondja: a karikatúrák egy 57-es könyvben jelentek meg, eredetijük elkallódott, de amíóta csak látta őket nem hagyja nyugodni a gondolat: érdemes volna újra kiadni a képeket.

Megállásra, elmélyülésre, az apró részletek böngészésére késztetik az embert a 70-es években született, az Élet és Irodalomban megjelent önálló, néhány vonallal filozofikus mélységeket közvetítő Réber-grafikák. A tárlaton nem véletlenül szerepel egy felnagyított Réber-rajz: a fehér felületen egyetlen fekete vonallal megrajzolt, emberi profil - talány marad, hogy száját szólásra nyitja-e, vagy inkább összeszorítja... Hihetetlen tömörséggel, igen koncentráltan képesek ezek az ÉS-rajzok egzisztenciális kérdéseket feszegetni. Ahogy a modern kor emberét a tömeg részeként - emberpiramisban - láttatja, vagy ahogy az emberek közötti, hatalmi viszonyokról mond véleményt. A feljebbvaló, a főnök az egyik grafikán úgy jelenik meg, akár egy szökőkút vízköpője, a szájából ömlő vizet a beosztottak nyelik... (Avagy fordítva? Ők táplálják vízzel a főnök-kutat?) Réber tűnődésre készetet: nála a humor, az irónia mögött is felsejlik egy kis szomorúság vagy keserűség. Az Évgyűrűk című képén például a fatönköt borító, múló időt jelző barázdákből két apró kéz emelkedik a magasba: mintha csak az élet végességére figyelmeztetne - az idő mindannyiunkat bedarál , legyőz, maga alá temet.

Révész Emese azt írja Réber Lászlóról írott, művészete lényegét, sajátosságait elemző tanulmányában: híján volt az önmenedzselés minden harsány eszközének, tudatosan vállalta a kívülálló, nemes, ám magányos szerepét.(...) Hagyatékának múzeumi elhelyezése és jelenlegi székesfehérvári kiállítása talán első lépés lehet Réber intézményes befogadása felé.

Talán igaza lesz: a Csók képtár tárlata mindenesetre törekszik arra, hogy árnyaltabbá, teljesebbé váljék bennünk az a kép, amelyet a rokonszenves, nagyszerű alkotóról eddig kialakítottunk.