Emlékezés a Császárra, és egy régi Európa-bajnokságra

– Káprázatosan focizott, művésze volt a labdarúgásnak – mondta a Császárról Kű Lajos, a Videoton, a Ferencváros és az FC Brugges egykori válogatott játékosa. – Szuper látványosan, tanári módon, nagy távolságra is külsővel passzolt, és mindent látott a pályán. Minden idők legelegánsabb német focistája volt, de nem úgy játszott, mint egy német, hanem mint egy brazil. Egy csodálatos sportembert veszítettünk el vele, egy Aranylabdást, akit minden világválogatottba beválasztottak, aki úgy irányította a csapatát, akár Leonard Bernstein a zenekarát.

Kű Lajos a magyar labdarúgó válogatott tagjaként szerepelt azon az Európa-bajnokságon, amit a németek 1972-ben Beckenbauerrel nyertek meg. De sajnos nem játszott ellene, mert a mieink szerencsétlen módon az elődöntőben alulmaradtak a szovjetekkel szemben. Később, a müncheni olimpián, amikor ezüstérmet nyert a magyar csapat, pedig már nem lehetett ott a Császár, mert túlkoros lett az olimpiai csapathoz. Megvertük a németeket 4-1-re, Kű Lajos két gólt rúgott 85 ezer néző előtt azon a mérkőzésen, úgy jutottunk be a később a lengyelekkel szemben 2-1-re elveszített döntőbe.

– Kiváló csapatunk állt össze az 1972-es Európa-bajnokságra, ahol az NSZK, Magyarország, Belgium és a Szovjetunió került a legjobb négy közé. Géczi, Fábián, Páncsics, Bálint, a két Juhász, Kocsis, Albert, Szőke, Bene, Dunai, Zámbó és jómagam játszottunk a Szovjetunió ellen az elődöntőben a brüsszeli Anderlecht-pályán, a nyugat-németek pedig Antwerpenben, Belgiummal, a hazai csapattal mérkőztek. Két klubtársam játszott a belga válogatottban, Raul Lambert és Paul Van Himst. Sajnos mi nem találkozhattunk a döntőben a németekkel azon egyszerű oknál fogva, hogy egy öngóllal, hihetetlen balszerencsével úgy kaptunk ki a szovjetektől, hogy Zámbó Sanyi kihagyott egy 11-est. Miközben a labdabirtoklás aránya 65-35 volt a javunkra. A sportújságírók is magyar-német döntőt jósoltak, de ez sajnos elmaradt. A riporterek azzal jöttek be a meccsünk után az öltözőbe, hogy biztos nem szabadott legyőznünk a Szovjetuniót, de ez nem volt igaz: 40 ezer forint lett volna a siker jutalma, ami nagy pénznek számított akkor. A másik meccsen 3-2 re győztek Beckenbauerék, a döntőben pedig 3-0-ra lemosták a Szovjetuniót. Mi a harmadik helyért játszottunk a belgákkal, de veszítettünk.

Kű Lajos fejből tudja a német csapat összeállítását: Hoeness, Breitner, Flohe, Höttges, Wimmer, Netzer, Müller, Heynckes, Schwarzenbeck, Maier és Beckenbauer. Micsoda nevek! És akkor egy szinten fociztunk velük – igaz, valami ilyesmit várunk most is.

– A Hiltonban ott álltunk a vendéglő teraszán, Bene, Páncsis, Szatmári és én. Odajött a német szövetségi kapitány, Helmut Schön, dicsért nagyon, mert korábban látott a Fradiban két meccsen is a Braunschweig ellen. Az első mérkőzésen az ötödik percben rúgtam egy gólt, de kiegyenlítettek, a visszavágót azonban 5-2-re megnyertük 1971 decemberében a Népstadionban: életem talán legjobb meccse volt! Szóval ott, a Hiltonban találkoztam a Beckenbauerrel, beszélgettünk vacsora előtt. Többnyire a szovjetek elleni meccsünkről volt szó, arról, miért veszítettünk. Ő is arra számított, hogy ellenük mi játszunk a döntőben. Aztán az egyik szovjet játékos felállt, odament a gyönyörűen berendezett svédasztalhoz, kiszúrt magának egy fürt szőlőt, egy szemet le akart törni belőle, mire kiderült, hogy műanyagból van. A pasas megdermedt a meglepetéstől, mire kitört a röhögés.

Aztán még egyszer összekerültek, az Egyesült Államokban, amikor Kű Lajos, a székesfehérvári Aranycsapat Alapítvány elnöke 1980-ban San Diego-ba akart igazolni. Beckenbauer, a Császár akkoriban a New York Cosmos-ban focizott és éppen a San Diegó ellen léptek pályára, amikor Lajos odautazott tárgyalni az átigazolásáról. De aztán mégsem maradt, a Buffalo-val egyezett meg.