A fehérvári Kismarty-Lechner Gábor megszerezte első pontjait a túraautó-világkupán

– Nagyon tartottam a Nord­schleifén zajló versenytől. Boldizs Bencén és rajtam kívül mindenki ment már ezen a pályán, ami a világ legnehezebb aszfaltcsíkja. 25 kilométeres körön 173 kanyart kell bevenni, ami őrült nehéz. Az ember sokszor gondban van, hogy hol is jár a pályán. Csak szimulátoron volt lehetőségem gyakorolni korábban, de ahogy kigurultam az első szabadedzésre, rá kellett jönnöm, hogy a szimulátor abszolút nem adja vissza, hogy milyen szintkülönbségeket, terheléseket rejt magában. Őrületes, óriási kihívás rajta menni, nagy az átlagsebesség, sok szakaszon 200 feletti tempóban kell elfordulni. Fizikailag is nehéz volt megélni a terhelést. A lejtők alján egy újabb emelkedő előtt úgy belesüpped az ember az ülésbe, hogy levegőt alig tud venni, majd fent elemelkedik az autó a pályáról. Az időmérő már szürkületben, sötétben zajlott, az erdőben koromsötét volt, elveszti a pilóta a tájékozódási képességét.

Ráadásul a versenyre megérkezett az eső is, ami a tapadást is befolyásolja. Kilenc különböző minőségű aszfalt borítja a pályát, változik a tapadás, s azt az utasítást kaptam, hogy ne vállaljak kockázatot, és hozzam le az autót egyben, hiszen a Slovakiaring után a Hungaroringen versenyzünk. Nem mentünk eszeveszett tempót, s bejött a taktikánk, mert voltak, akik kockáztattak, így a végén pontokat tudtam szerezni. Amikor felmerült, hogy a WTCR-ben indulhatok, célként tűztem ki, hogy pontot szerezzek. Megvalósult az álmom, felhőtlenül boldog vagyok. Ha lehet ilyet mondani: ez volt életem első versenye, mely után azt mondom, örülök, hogy vége van.

Ennyire melós volt?

– 25 kilométeren keresztül fenntartani a koncentrációt esőben, ez számomra emberpróbáló feladat volt. Igyekeztem kockázat nélkül autózni, de így is értek meglepetések. A szabadedzésen még slick abroncsokkal mentünk, de az eső miatt fel kellett tenni az esőgumikat, melyekkel korábban egy métert sem mentünk. Nem tudtuk, hogy viselkednek az abroncsok. Azonban a taktika eredményt hozott.

Húsz éve ül versenyautóban. Teljesen más világ a WTCR annál, mint amit eddig tapasztalt?

– Teljesen más. Profi a szervezés és a körítés, amiben az ember hajlamos elhinni, hogy valóban autóversenyző. Egy-egy ilyen hétvégén rengeteg médiamegjelenéssel kapcsolatos teendőnk van, percre pontos időbeosztást kell követni, amihez én nem voltam hozzászokva. De ami igazán más világ, az a mezőny. A világ túraautózásának krémje versenyez itt, számos WTCC- vagy WTCR-érmes, vagy bajnok ül autóba. Egy ilyen mezőnyben megfelelni, vagy előrelépni, iszonyatosan nehéz dolog.

Nem fiatal pilóta, mégsem ön a rangidős.

– Az egyik legnagyobb név, Tarquini is idősebb nálam… De itt mindig vannak fiatal trónkövetelők, a bajnokságot vezető francia Ehrlacher, vagy éppen Magnus, és a csapattársaim, Azcona és Boldics Bence is az. Kakukktojás vagyok, mert korban már sok mindent megéltem, de a fiatalok bátorsága és törekvései már nincsenek meg bennem. Halmozottan hátrányos helyzetű vagyok, s ez látszik a köridőkön is. Azonban most két olyan pályán versenyezhetünk majd, melyeken sokat autóztam már. Persze, ettől még nem fogok az élmezőnyben autózni, de nem is ez a cél. Élvezni szeretném a versenyzést. Régi álmom vált valóra azzal, hogy itt versenyezhetek, s az álmom B része, a pontszerzés is megadatott.

Még nincs vége a szezonnak, de ön már elégedett…

– Nem azzal a céllal jöttem ide, hogy világkupa-győzelemért harcoljak. Az én versenyzésemnek teljesen más az üzenete: ha van egy álmunk, arról soha ne tegyünk le, s próbáljunk meg mindent megtenni azért, hogy valóra váljon. Mert az élet túl rövid ahhoz, hogy elszalasszuk a lehetőségeket. Óriási nyertese vagyok ennek a történetnek. Húsz év alatt sok kategóriában versenyeztem már az ­autósportban. A túraautózásnak pedig ez a teteje, vagyis jó helyen vagyok.

Későn kezdte, hogy jött képbe az autóversenyzés?

– Világéletemben érdeklődtem az autók iránt, gyerekként autómérnök szerettem volna lenni, ezért a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára mentem, ahol rájöttem, hogy nem rajzolunk turbókat a második héten, s közgazdásznak mentem inkább. Majd egy olyan multicégnél helyezkedtem el, amely érdekelt volt az autósportban. Így ismerkedtem meg Zengő Zoltánnal, akinek meséltem az érdeklődésemről, s kaptam tőle egy lehetőséget, hogy kipróbáljam magam egy Renault Clióban. Kiderült, hogy nem vagyok fakezű, s van hozzá érzékem. Aztán pedig itt ragadtam.

Civilként sok egyéb dologgal is foglalkozik. Az autóversenyzés hobbi, vagy annál több?

– Elsősorban hobbipilótának tartom magam. A profiknak a versenyzés a főállásuk, nekem nem az, s nem is lesz soha. Azonban az autóversenyzés számomra egy szerelem. Olyan platform, ahol ki tudom kapcsolni az agyamat, s csak az aszfaltcsíkra és az autóra koncentrálok. Engem ez szabadít fel, s jól érzem magam ebben a közegben.