A bajnokokat köszöntötték

2020.07.13. 20:36

Több, fehérvári nevelésű futballista szerepelt a szomszédvárnál

A balatoni egylet 1985 nyarán jutott először a legmagasabb osztályba. A Bányász együttesét folyamatosan erősítették fehérvári labdarúgók.

Horog László

A Siófoki Bányász futballistái 1984-ben nyertek Magyar Kupát a székesfehérvári stadionban Fotó: HL

A Videoton és a Siófok futballistáinak szereplése több tekintetben mutat rokon vonásokat, persze sok dologban eltér. A jelenben különösen, lévén a déli partiak 2013 óta a második vonalban szerepelnek, a fehérvári piros-kékek viszont folyamatosan érmesek, rendre a dobogó legmagasabb fokára törnek. A siófokiak 35 éve kerültek fel az elitbe – amikor a fehérváriak a Real Madrid elleni UEFA-kupa döntőre készültek –, igaz, egy évvel korábban már elért történelmi sikert a nyár fővárosának labdarúgó egylete.

Természetesen Fehérváron, a Verebes József irányította, korábban egyeduralkodó Győrt verték a Sóstói Stadionban rendezett Magyar Kupa döntőben 2-1-re. Másodosztályú klub azóta sem győzött a fináléban, erre a mai napig rendkívül büszkék.

A rendezvényt a csapat egyetlen siófoki születésű, saját nevelésű játékosa, a balhátvéd, Takács László, azaz Töki szervezte, valamint a későbbi szakmai igazgató, a gárdát éveken át az élvonalban tartó Horváth Károly. Utóbbi akkoriban pályaedzőként dolgozott a klubnál. A korabeli fotók peregtek a kivetítőn, valamint a régi meccsek összefoglalói, általános derültség közepette. A sikercsapatból alig néhányan maradtak távol, többen külföldön dolgoznak, páran betegeskednek, de a többség eljött. A klubhoz 1984-ben, a Videotontól érkező, jelenleg is a koronázóvárosban élő középpályás, Kiss Péter jegyezte meg a vetítés közepén. „Lehet, én nem is játszottam itt? Ugyanis egyetlen felvételen sem szerepelek…” Aztán természetesen ő is felbukkant.

A Siófoki Bányász futballistái 1984-ben nyertek Magyar Kupát a székesfehérvári stadionban Fotó: HL / FMH

– A Vidiben játszottam középpályást és beállóst, hatvanszor szerepeltem a csapatban. A második, 5-0-ra megnyert, Szegeden elleni bajnokimon gólt lőttem, akkor úgy számoltam, ha ezt így folytatom, akár gólkirály is lehetek 15 góllal. Végül nem jött be, ez volt az egyetlen találatom az NB I.-ben. Jó döntés volt Siófokra igazolni, az NB II.-be, az első évben végig játszottam a legmagasabb osztályban is, aztán megsérültem, 1987-ben búcsúztam.

Brettner Csaba is hasonló utat járt be, a Vidiben nem tudta stabilizálni helyét, kapóra jött számára az NB II.-es balatoniak invitálása.

– Fiatalon mutatkoztam be a Sóstói Stadionban, Nagy III. János sérülése miatt kaptam bizalmat, aztán Gúnár felépült, én pedig ismét a kispadon találtam magam. 1979-ben bevonultam katonának a Szondi SE-be, előbb a megyei I.-ben, majd az NB III.-ban játszottunk, a leszerelés után a Vidi nem igazán tartott igényt ránk, Olajos Sándorra, Borsányi Istvánra és rám. Borsányi Gyöngyösre került, majd visszatért a Vidibe, én Olajossal Siófokra igazoltam 1981-ben, ami remek döntés volt. 1990-ben, szárkapocscsonttörést szenvedtem, Balatonlellén foly­tattam a focit. Nem véletlen, hogy sok fehérvári igazolt a Balatonra, a hetvenes évek derekán a Németh Lajos irányította csapattal megnyertük az ifjúsági bajnokságot, pár évvel később Szőke Miklós dirigálta a Bányászt, jól ismert bennünket, az ő javaslatára kerültünk ide. Később jött Tiber Laci, Nagy Tibor, Palkovics István, aztán mások is.

Balról Brettner Csaba, Kiss Péter és Tiber László Fotó: HL / FMH

Tiber 33 évesen, 1982-ben igazolt a Bányászhoz.

– Nem voltam sérülékeny, minden meccsen játszottam, jól is ment a játék a Vidiben, ám lejárt a szerződésem. Kérdeztem a vezetőket, mi velem a tervük, mondták, maradhatok, de nem éreztem, hogy különösebben ragaszkodnak hozzám. Felhívtam Szőke Miklóst, szívesen folytatnám náluk, nem levezetni akarok. A vezetőkkel gyorsan megállapodtam, fontos volt, hogy ne kerüljek messzire Fehérvártól. A fiam, Krisztián 10 éves volt, a beteg, nem sokkal később elhunyt kislányom pedig a Polgárdi-Tekerespusztán található otthon lakója. Jó szerződést kötöttem. Az első idényben nem ment jól, érthetően tőlem várták a gólokat. Később elkaptam a fonalat, az NB I.-ben is házi gólkirály lettem, közel tíz góllal. A MNK-győzelem után kiléptünk a nemzetközi porondra, miután a siófoki pálya nem volt alkalmas, 1984 őszén a Sóstói Stadionban fogadtuk a görög Lariszát, 1-1-re végeztünk. Én rúgtam az egyenlítő gólt, ami a Bányász első és egyetlen találata a nemzetközi porondon. Marasztaltak, de 1986-ban, 37 évesen elköszöntem, Ausztriában, alacsonyabb osztályban folytattam. A siófoki sikereket egy dolognak köszönhettük: a csapatszellemnek. Remek, összetartó brigád voltunk.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában