Négy gól, két gólpassz egy napon – Zoran Kuntics történelmet írt a régi Sóstói Stadionban

Magyarországon szereplő légiós előtte és azóta sem kapott maximális, 10-es osztályzatot a sportnapilaptól. A Vidi nagyot húzott, amikor a téli szünetben, az alapozó edzőtábor kezdete előtt megszerezte a 27 éves támadót az NB III-as Kecskeméttől. Az alföldi születésű, korábban a Vidiben két szezont lehúzó középpályás, Czéh László ajánlotta Szabó Károly vezetőedző figyelmébe, aki jelezte a klub elnökének, Brávácz Ottónak: alighanem megvan a megoldás, aki az élvonalban tartja az előző nyáron alaposan meggyengült együttest. Kuntics 13 mecscsen lépett pályára piros-kékben, 11 gólt szerzett, a tavaszi félszezon gólkirálya lett az NB I-ben. Szerződése lejárt, bár a Vidi marasztalta, bejelentkezett érte és lényegesen jobb feltételekkel kínálta meg az első magyar csapatként BL-be igyekvő Ferencváros, a szabadkai születésű csatár elfogadta az ajánlatot. A Népligetben sem okozott csalódást, 1995 nyarán a BL-be rúgta a zöld-fehéreket az Anderlecht ellen Brüsszelben szerzett góljával, a következő nyáron pedig bajnoki aranyhoz segítette a Fradit, a bajnoki döntőnek beillő meccsen fejes góljával verték a BVSC-t 1-0-ra, így lettek aranyérmesek. A következő szezon már Cipruson találta, egy év után hazatért a Vasashoz, játszott újra a Vidiben, pályafutását anyaegyesületében, a Spartak Subotica csapatában fejezte be az ezredfordulón, 33 évesen. Fájós térde már nem bírta a terhelést.

Gondol még a fehérvári időszakra?

– Néha eszembe jut, persze, remek időszaka volt a karrieremnek. Két napja szólt a fiam, hogy írtak rólam, majd hozzátette, ezek szerint nem csak egygólos focista voltam. Mert a többség úgy gondol rám, hogy a csatár, aki a gólt szerezte az első magyar BL-es csapatban. Fél évet töltöttem Fehérváron, osztályozón maradtunk az élvonalban, kettős győzelmet arattunk a Salgótarján felett. Voltak kimondottan jó meccseink, a Vác elleni különösen az volt, korábban soha nem szereztem négy gólt és két gólpasszt egy találkozón.

Ráadásul a 11-est is ön harcolta ki, amit értékesített is.

– Ez volt a hatodik gólunk, volt közötte szerencsés is. Az elsőnél egyedül léptem ki, elhúztam a kifutó Koszta János mellett, csak az üres kapuba kellett gurítanom. A másodiknál Dubecz beadását fejeltem be, a harmadiknál nem találtam el jól a labdát, Koszta hibázott. A negyedik büntető volt, amit illik értékesíteni. Ezzel együtt is emlékezetes meccs volt.

Kiválóan futballozott, két gólt szerzett kicsivel később, az Üllői úton is, a Vidi nyert az FTC ellen.

– Ők a bajnoki címért küzdöttek, mi a bennmaradásért, végül mindkét gárda magabiztosan hozta a kötelezőt, a Fradi simán aranyérmes lett, mi pedig elértük az osztályozós helyezést. Jó meccs volt, két gólt fejeltem, a másodikat a lefújás előtti percben, csukamozdulattal. A szezon végén a zöld-fehérek megkerestek, igent mondtam.

Ha nem jön az ajánlat, vélhetően maradt volna Fehérváron.

– Ez biztos, azonban az ország legjobb klubja nagyszerű feltételeket ajánlott, a Bajnokok Ligája is vonzó volt számomra. Ki is vettem a részem a bejutásból, az Üllői úton gólpasszt adtam Goran Kopunovicsnak az 1-1-re végződő találkozón, Brüsszelben én lőttem az egyetlen gólt, Lisztes Krisztián remek indítása nyomán. A pályafutásom legjobb időszaka volt a BL-szereplés, ugyanis a nyolcvanas évek derekán az is kérdéses volt, folytathatom-e a pályafutásomat. Még nem voltam 17 éves, amikor bemutatkoztam a szerb élvonalban, nem sokkal később súlyosan megsérültem a Vardar Skopje ellen, idegenben. Volt egy nagyon jó támadásvariációnk, be is lőttem a győztes gólt, azonban a kapus úgy jött ki, hogy nem nézte a labdát, elvitte a jobb lábamat. Soha nem kért elnézést, nekem meg majdnem ráment a karrierem. A térdem alig volt felismerhető, minden szalag elszakadt, két évet hagytam ki. Hét hónapig két, hosszú csavar volt a lábamban, aztán kezdődhetett a lassú rehabilitáció.

Ezek ismeretében komoly karriert futott be.

– Ha abból indulok ki, honnan kellett visszakapaszkodnom, valóban. A sérülés után már soha nem lett olyan a lábam, mint korábban. Tudat alatt féltettem is, bár a jobb volt az igazi, ezzel cseleztem és lőttem, az előző időszakhoz képest csak támaszkodásra használtam. Fiatalon gyors voltam, dinamikus, jól cseleztem, fejelni is tudtam, a kaput is éreztem, de a sérülés után már nem voltam a korábbi önmagam. A BL jelentette a csúcsot, előzőleg megfordultam Dél-Koreában, a Posco Atoms gárdájában, ahol nem éreztem jól magam. Egyedül voltam, ráadásul idegen kultúrában, más típusú bajnokságban, hazatértem Szerbiába, majd amatőr szerződést kötöttem a KTE-vel, ahova korábbi játékostársam, az ismert edző, Tomiszlav Szivics ajánlott. Mivel a játékengedélyemet a koreaiak nem akarták kiadni, amatőr szerződést kötöttem az NB III-as csapattal, pár hónap után keresett meg a Videoton, illetve akkori nevén a Parmalat.

Szivics később egy interjúban azt mondta, sok jó játékos volt a vajdasági városban, de olyan, mint ön, egy sem.

– Tomi túloz, de valóban nagy jövőt jósoltak nekem. A csatárok között talán tényleg én voltam a legnagyobb ígéret, akadt egy védő az ötvenes években, Tihomir Ognjanov, akiről azt mondják, remek játékos volt. Végül is három országban légióskodtam, Magyarországon, ami később az otthonom lett, Koreában, majd 1996-tól Cipruson. Utóbbi helyen is vívtunk komoly mérkőzéseket. A KEK első fordulójában egy örmény gárdát búcsúztattunk, aztán jött a Barcelona. Otthon nem született gól, idegenben 2-0-ra kikaptunk. Komoly nevek voltak az ellenfélnél, Jose Mourinho tolmácsként segítette Bobby Robson vezetőedzőt, a mezőnyben pályára lépett Luis Enrique, Laurent Blanc, Pep Guardiola, Robert Prosinecki, Luis Figo, a barcelonai visszavágón játszott a brazil Ronaldo is, mindkét gólt ő rúgta. Abban a hotelben lakott, ahol mi, a társaim szinte mindegyike fotózkodott vele, nagyon kedves volt.

Tehát játékosként van mire emlékeznie. Később edző lett, bár vezette a Fradit is, nem ért el zengzetes sikereket.

– Ebben én is hibás vagyok, bár meg vagyok győződve arról, hogy értek a futballhoz. Boszniában jól ment a csapatomnak, az NK Gradacacnak, azonban a Budapesten élő kisfiam cukorbeteg lett, haza kellett térnem, Szigetszentmiklóson vállaltam munkát. Majdnem bemutatkoztam a szerb élvonalban is, a Hajduk Kulánál, aztán egy edzés után távoztam, a tulaj mást gondolt a fociról, mint én. Magyarországon az NB I-ben dolgoztam Diósgyőrben, a másodosztályban a Fradinál, Pápán, Szegeden, Szigetszentmiklóson, Bodajkon, Dunakeszin, aztán Ózdon, a megyei első osztályban, az ősszel Kecskeméten, az NB III-ban. A cél az volt, hogy élcsapat legyünk, a középmezőnyben helyezkedtünk, elköszöntek tőlem. Az ózdiakkal feljutottunk az NB III-ba, de Kecskemétre szerződtem, mert közelebb szerettem volna lenni a Szabadka mellett élő anyukámhoz és a páromhoz. Az őszi szezon zárása előtt két fordulóval állítottak fel, azóta nem nyertek meccset. Más kérdés, benne volt a levegőben a menesztésem, nem játszottunk jól, ráadásul két idősebb játékost kihagytam, akik ezt nem vették jó néven, ellenem fordították a társakat. Visszatértem Szabadkára, most is a futballban dolgozom. Február óta a Fradinál vagyok játékosmegfigyelő, Hajnal Tamás sportigazgató felkérésére, a déli vidék tartozik hozzám, meccsekre jártam Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, aztán jött a vírusjárvány. Szabadkán élek, otthonról dolgozom, most mérkőzéseket elemzek, játékosokat figyelek több szempontból, érdekes a feladat. Nincs stressz, nyugodtan szemlélem a meccseket, nem kell azon izgulnom, ha veszít a csapatom, kirúgnak, vagy nem. A nyárig szól a szerződésem, aztán meglátjuk.