A korábbi kapitány, Egervári Sándor agyvérzése után egyre jobb állapotba kerül

Másfél éve szenvedett agyvérzést a korábbi szövetségi kapitány, a Dunaferr bajnokcsapatának szakvezetője, Egervári Sándor. Szellemileg ép, azonban bal oldalát alig tudja mozgatni, bottal közlekedik. A futball továbbra is érdekli, mérkőzésekre jár, valamint részt vállal az általa, valamint Halmai Gábor által fémjelzett helyi focisuliban.

Sokakat meglepett, amikor 1999 nyarán Dunaújvárosba szerződött. A toronymagasan bajnok MTK-t hagyta ott az előző évben élvonalba kerülő újvárosiak kedvéért.

– Nem én akartam eljönni, engem onnan kirúgtak. Ez kicsit talán erősen hangzik, a lényeg, hogy bár 19 pontos előnnyel nyertünk bajnoki címet, a vezetők közölték, nem hosszabbítják meg a szerződésemet, a következő szezont már nem én kezdem, hanem új koncepció mentén a holland Henk ten Cate irányítja a szakmai munkát. A Fejér megyei klubnál barátomra leltem, mindig emberséget és tiszteletet kaptam. Mielőtt aláírtam, nem voltak különösebb óhajaim, az előzőleg ötödik helyen végző együttes komoly értékekkel rendelkezett, viszont néhány poszton erősítésre szorult. Célirányosan igazoltunk.

Az első meccsen kikaptak Debrecenben, aztán átszaladtak a mezőnyön. Gondolta, hogy ennyire egyszerű lesz minden?

– Ez mindenkit meglepett. Az MTK-val előző évben magabiztosan végeztünk az élen, nem volt másként egy évvel később az újvárosiakkal sem, 79 pontot gyűjtöttünk, 16 ponttal előztük meg a 63 pontot számláló MTK-t, a Vasas 61 egységgel zárt a 3. helyen. Amikor indult a szezon, dobogóra készültünk, ehhez adottak voltak a feltételek. De az aranyra az induláskor nem gondoltunk. Tökéletesen alakult minden.

Akadtak mesés pillanatok a karrierjében, szövetségi kapitányként három évet töltött el, háromszoros bajnok, éremig vezette az U20-as válogatottat a világbajnokságon, eredményesen dolgozott külföldön, Kuvaitban ezüstérmes nyert az el-Salmiya gárdájával. Hova helyezi a Fejérben töltött időszakot?

– A legszebb emlékek közé sorolom a három esztendőt. Nagyszerű közösség alakult ki, nem csak az öltözőben, a pályán, a városban is, nagyon szerettek bennünket. Családias volt a légkör, öröm volt ott élni és dolgozni. Otthon nem játszhattunk, a nemzetközi szereplésünk alkalmával autókonvojok indultak Győrbe, de nem csak a helyiek drukkoltak nekünk, mondhatom, az egész országban megkülönböztetett figyelemmel kísérték a szereplésünket. Amikor a két kollégámmal, Kenyeres Imrével és Pálinkás Andrással elkezdtük a munkát, tudtuk, nem az alapoktól kell építkezzünk, ugyanis a csapat magja adott volt, Tököli Attilával, Lengyel Ferenccel, Jäkl Antallal, az egy évvel korábban, a Ferencvárosból érkező Zavadszky Gáborral, még sorolhatnám a neveket. Néhány poszton kellett az erősítés. Nem kezdtünk rendkívüli igazolásokba, úgy gondoltam, ha az MTK-tól sikerül elhoznunk pár játékost, akik emberileg és szakmailag is közel állnak az elképzeléseimhez, ütőképes csapatunk lesz. Ez be is következett. Érkezett Rabóczki Balázs, Orosz Ferenc és Molnár Zoltán, Nyíregyházáról Kiss György. Akkoriban kontinentális rekordot állítottunk fel, 42 bajnokin maradtunk veretlenek, a következő szezonra is átnyúlt a sorozatunk.

A Tatabánya állította meg a menetelést, 2000 őszén, egy 5-2-es győzelemmel.

– Korábbi játékosom, Vincze István és Kiprich József remekelt, Pilu három gólt lőtt, nem is akármilyeneket. Mindkettőjüket nagyon szerettem, a nyolcvanas évek közepén együtt dolgoztunk a válogatottban, tíz évvel később Vinczével a BVSC-ben is, imádtam, hogy csibész volt és dörzsölt. A sorozatunk megszakadt, meccs közben Pilu a góljai után kijött a kispadhoz, mindig megjegyezte: „Mester, ezt a kis szőke gyereket nem kellene már lecserélni rólam, mert Sanyi bácsi nyilván látja, nem oldja meg a feladatot” – közölte, én meg kínomban csak nevettem. Molnár Zolira, a válogatott jobbhátvédre utalt. Bosszantott a vereség, de tudtam, egyszer minden sorozat megszakad.

Abban a szezonban végül ezüstérmesek lettek, pedig sokáig vezettek, végül a Fradi egy ponttal előzött. A következő idényben már sűrűsödtek a gondok, 4. helyen zártak, ön az MTK-hoz távozott. Ha nincsenek az anyagi problémák, talán még éveket marad az acélvárosban?

– Ez nem lehet, hanem biztos, mint mondtam, imádtam azt a közeget. Öröm volt belépni az öltözőbe. Visszatértem az MTK-hoz, bajnokok lettünk, majd jött néhány hónap a Vasasnál, rossz döntés volt, hogy elfogadtam az ajánlatot. Semmilyen feltétel nem volt adott a normális munkavégzéshez. Jött a kuvaiti munka, remek szerepléssel, váratlan ezüstéremmel, marasztaltak, azonban hívott haza a Győr. Az ETO előzőleg a kiesés ellen küzdött, nagy meglepetésre bronzérmesek lettünk, a következő évben rengeteg betegséggel és sérüléssel küzdöttünk, a középmezőnyben tanyáztunk, a tulajdonos türelmetlen volt, félszezonban megköszönte a munkámat. Az U20-as válogatott szakvezetője lettem, az egyiptomi világbajnokságon remek játékkal lettünk bronzérmesek, az egész ország szurkolt a csapatnak.

Aztán jött a felnőtt válogatott 2010-től 2013-ig, a remek eredményeket is hozó időszakot a Hollandia elleni 8-1-es vereség zárta le. A lefújás után azonnal lemondott.

– Egy ilyen eredmény után ezt kellett tennem. Nyílt sisakkal futballoztunk, nem volt más lehetőségünk. Győzelemmel kijutottunk volna a 2014-es, brazíliai világbajnokságra. Beleszaladtunk a késbe a világ egyik legjobb csapata ellen. Ha visszaállunk, szoros vereséggel megúszhattuk volna, de támadnunk kellett, meg kellett próbálnunk nyerni. Csúnya lett a vége, előzőleg voltak remek győzelmeink. Érdekes ez, hiába szereztünk több pontot két sorozaton, mint az utánunk következő szakvezetők, mi mégsem voltunk ott világversenyen, a válogatott később kijutott a 2016-os, immár felemelt létszámú Eb-re. Ez persze semmit nem von le az utódaim érdemeiből, de jelzem, ha nincs a hollandiai csúfos vereség, talán évekkel később is én irányítom az együttest, akár az Európa-bajnokságon. De ez már nem derül ki. Mi a negyedik kalapban kezdtük a munkát, és a második kalapba jutottunk, tehát sokat léptünk előre.

Nyilván azóta is figyeli az eseményeket és szurkol a fiúknak.

– Természetesen. A későbbiekben is kijártam a válogatott meccseire, az agyvérzésemet követően természetesen nem. Tavaly ősszel az Uruguay elleni találkozóra látogattam ki ismét, csodálatos az új aréna, megérdemel a magyar futball egy ilyen impozáns létesítményt.

A 2016-os Eb után kértem, értékelje a mieink teljesítményét, akkor elhárította, mondván, nem lenne elegáns, ha bírálná az utódai munkáját.

– Akkor valóban így gondoltam, frissek voltak az emlékek, néztem az Eb-t, és olyan érzéseim voltak, én is dirigálhatnám az együttest a stábommal. Utánam Pintér Attila következett, aki nem kapta meg azt a bizalmat, amit talán joggal várt volna, tétmeccsen mindössze egyszer, az északírek elleni hazai vereség során dirigálta az együttest, majd felállították. Jött a rendkívül tehetséges Dárdai Pali, aki nagyon közvetlen, integráló személyiség, aki a saját bűvkörébe helyezte a játékosokat, tűzben tartotta őket, nagyszerű munkát végzett a válogatottnál és a Herthánál. Őt Bernd Storck követte, aki megosztó személyiség volt, de az Eb előtt és az Európa-bajnokságon jó munkát végzett. A folytatásban új csapatot kellett volna építenie, ami már nem ment neki. Az olasz Marco Rossi Kispesten bajnok lett, Dunaszerdahelyen is eredményes volt, azt, hogy a magyar válogatottnál sikeres lesz, vagy sem, az előttünk álló Eb-pótselejtezők döntik majd el.

Másfél éve szenvedett agyvérzést. Azóta miként éli a hétköznapokat?

– Mozgássérült lettem, szellemileg ép vagyok. Nem lettem hülye, viszont bottal járok, sántán közlekedek. Javul az állapotom, nem rohamosan, de haladok előre. Nem volt előzmény, augusztus 27-én rosszul lettem, a lányomék a szomszédban laknak, őt hívtam telefonon, szerencsére gyorsan jött a segítség. Az utolsó meccs, amit láttam, ősszel zajlott, a szülőfalum, Pomáz csapatát néztem a megyei bajnokságban. Halmai Gáborral közösen működtetjük az Egervári-Halmai focisulit. Járok meccsekre, edzésekre, Gabi jön értem, mindig jó érzékkel töltök el néhány órát a pályán, a gyerekek között. Nagyon sok élményt adott a futball, élvonalbeli játékosként már megfogalmazódott bennem, edzősködni szeretnék. Nagyon sok jó edzőm volt, ráadásul megvan az a képességem, hogy az emberekkel, a játékosokkal jó kapcsolatot tudok kiépíteni, az edzősködés nekem való. Még játszottam az NB I-ben az MTK-ban, közben végeztem a szakedzőit a TF-ben. Jó döntés volt, hogy ezt a pályát választottam.

A NEGYEDIK VIDÉKI KLUBKÉNT JUTOTTAK FEL A CSÚCSRA

A Nagyvárad, a Győri ETO és a Vác után negyedik vidéki klubként szerzett aranyérmet a magyar élvonalban a Dunaferr 2000-ben. Ekkor Dunaújváros immár futballban is a csúcsra ért, a női és férfikézilabda-, a röplabda- és jégkorongsikerek mellett. A Dunaferr mögött az MTK Hungária és a Vasas végzett a dobogón.

A bajnok Dunaferr SE bajnokcsapatának játékoskerete: Bita László, Cseke László, Dejan Milovanovic, Éger László, Jäkl Antal, Kiss György, Kóczián Ferenc, Komódi László, Lengyel Ferenc, Molnár Zoltán, Oleg Mozgovoi, Nagy Tamás, Igor Nichenko, Nikolov Balázs, Orosz Ferenc, Rabóczki Balázs, Rósa Henrik, Salamon Miklós, Tököli Attila, Zavadszky Gábor. Gólkirály: Tököli Attila (22).