Boros Pál, a fehérvári kerékpársport nagy alakja 72 évesen is teker

Közeleg a 73. születésnapja, amelyet minden bizonnyal kerékpározással ünnepel majd. Boros Pál számára életforma a bringázás, a magyar bajnok versenyző a mai napig száguld az utakon.

Mikor tekert utoljára?

– Két napja. Mi nem a kilométereket gyűjtjük, az idő­eredmény nálunk sokkal fontosabb. Sokan jegyzik, hogy ennyi meg ennyi kilométert tekert, de a táv nem jó mérvadó. Az idő az, ami nem mindegy. Legutóbb két órát mentem, a téli és a tavaszi időszakban napi másfél és két óra húsz perc között megyünk, heti három-négy alkalommal. Csak akkor nem ülünk bringára, ha esik az eső. Régebben még a Szingó kerékpárosaival bicikliztünk az utakon, aztán lecserélődött a társaság, sokan kiestek a régi barátok közül, a fiatalok pedig más stílusban kerékpároznak, és mást is gondolnak a sportágról.

Mi az a kerékpárstílus, amit szeret és képvisel, s mi az, amit a fiatalok gondolnak a kerékpározásról?

– Bemelegítés nélkül indulnak el, rákapcsolnak egy nagyobb tempóra. Ezt én bírom, mert tudok helyezkedni, elvagyok – kerékpárosnyelven – az anschlussban. A fiatalok mennek, elfáradnak, mert ők hasítják a szelet. Megnyugszik a mezőny, de addigra már a fele elkopik. Az én megítélésem az, hogy menjünk el sokáig, hogy el tudjanak jönni az új jövevények is, magyarul nem büntetjük őket, s amikor már nincsen sok vissza, akkor mindenki olyan gyorsan s abban a ritmusban megy, amilyen jólesik neki. Ilyenkor lehet ritmust váltani, s a másikat – finoman szólva – rossz helyzetbe hozni.

Akkor még mindig megy a harc az országúton.

– Megy az adok-kapok, de ennek az a hátulütője, hogy a boldogan kiérkező kezdőknek azonnal el is megy a kedvük – nevet a Videotonban és a Szingó SE-ben is sportolt Boros Pál. – Pedig ez nem jó, mert az volna az igazi, hogy a srác fokozatosan fel legyen készítve a különféle helyzetekre. Engem is így vittek be a sportágba 1963-ban. Volt egy hozzám képest öreg bringás, Batári István, aki állandóan jó tanácsokkal látott el.

Mi az, amit meglátott a bringázásban, amiért versenyszerűen kezdte űzni?

– Vagy megvan az emberben a késztetés, a vágyakozás a mozgás iránt, vagy nincs. Bennem óriási volt, de gyerekkoromban is nagyon tetszettek a technikai sportok. Maga a kerékpár is lenyűgözött, no és a kerékpáros izomzata, a küzdőszelleme, valamint a gyönyörű táj, amerre megy. A győzelem érzése pedig pótolhatatlan. Autodidakta módon kezdtem el, gondoltam, ha sokat megyek, jó versenyző leszek. Aztán rájöttem, hogy rengeteg munkát kell beletenni, a tapasztalás jön, de az eredményeket nem adják ingyen.

15 évesen kezdett kerékpározni. Mekkora feladat volt kivívni az elismerést abban a mezőnyben?

– A Postás korábbi versenyzőjével, Benkő Lajossal a minap beszéltünk Messengeren keresztül, s felelevenítettük, hogy akkoriban részt vettünk egy Várpalota–Szombathely között zajló versenyen. Szakadt az eső, 10 fokos hideg volt, s az „öreg rókák” helyezkedtek körülöttem, lökdöstek, lenyomtak, nem engedték a kezdőt ugribugrizni, a félelem is bennem volt, rengeteget szenvedtem. Végig alul fogtam a kormányt, hogy ne érjen sok szél, s amikor célba értem Szombathelyen a mezőny végén, nem bírtam felállni a nyeregből, derékszögben maradtam. Kemény verseny volt az első viadalom. Megyerdi, Juskó, Juhász Béla voltak az ellenfeleim, akik a példaképeim is voltak. Gyönyörű bicikliken, izmos, borotvált, lebarnult lábakkal, jókedvűen érkeztek a versenyre, s elkezdtek menni, a kerekeik távolodtak, s én azt éreztem, nem tudok többet tekerni. De rájöttem, hogy miben vagyok gyenge, s azt erősítettem. Először nem is köszöntek nekem, aztán amikor az első versenyemet megnyertem a gyönyörű, villogó bringáik előtt, egyszer csak azt hallottam tőlük: „Szevasz, Pali!” Jót tett az önbizalmamnak, mert a legnagyobb elismerés a szakmai dicséret – mesélte Boros Pál, aki hétfői lapszámunkban betekintést enged abba, hogy miben kellett fejlődnie az eredményekért. Azt is elmondja, mit vásárolt első pénzdíjából, de őszintén beszél arról is, miért hagyta abba a versenyzést két évvel ezelőtt.