Siti Bea: rengeteg a fiatal tehetség

Rövidhír: a Magyar Kézilabda-szövetség elnöksége úgy határozott, hogy felmenti Kim Rasmussent a női válogatott szövetségi kapitányi posztjáról.

Kim Rasmussen utolsó tévé­interjújában nehezményezte, hogy a segítőit – így önt sem – senki sem kereste a szövetség részéről a folytatással kapcsolatban, felvetődik a kérdés: ezek után mi lesz önnel? Úgy tudjuk, élő szerződése van, ez meddig érvényes?

– Őszintén mondom, nem is néztem a szerződésemen a dátumot, hogy meddig érvényes. Szerintem négy év szokott lenni általában, de a papírmunkával nem foglalkozom, mivel bármikor felmondhatók a szerződések. Jellemzően válogatottedzőként minden egyes világverseny egyfajta mérőállomás is, ellenben ha a válogatott szereplése nem megfelelő, akkor az mindig is a szövetség opciójaként szerepel, hogy felbonthatja vagy sem. A saját szerződésemet nagyon régen vettem elő, de úgy emlékszem, hogy az olimpiai ciklusnak megfelelően írtuk alá.

2011 óta van a válogatottnál, ez elég hosszú időnek számít!

– Közben azért volt némi szünetem. Bár Karl Erik Bøhn betegsége után Hajdú Jánossal oldottuk meg a feladatot, de ezt követően volt két év, amikor Németh András és Pálinger Katalin dolgozott a válogatott mellett. Nekem ebben az időszakban nem volt szerződésem, és az újabb feladatom Rasmussen érkezésével kezdődött.

Mennyire érintette érzékenyen Rasmussen leváltása?

– Magyar kultúrában nevelkedtem, és ilyenkor nem nagyon foglalkozom a külső médiatörténésekkel, de az ember azért belülről is érzékelte, és számíthatott arra, hogy ez után a világverseny után nem hagynak bennünket a helyünkön. Kim Rasmussennel két világversenyt csináltunk végig együtt. Az ő egyéniségét tisztelem, nem könnyű, de jó ember. Céltudatos, voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek utaltak arra, hogy más kultúrából jött, ezért adott esetben, ami az ő számára természetes volt, számunkra furcsán hatott. Ellenben ha az ember megismeri, akkor rájön, illetve én most már elmondhatom a négy év tapasztalatának birtokában, hogy egy kicsivel jobban látok a színfalak mögé, és biztosan állíthatom, elég jól látja a kézilabdát, és nagyon nagy munkabírása van. Sokat akart és tett a kézilabdaért, több újdonságot hozott el hozzánk, sok mindent egységesíteni szeretett volna. A játékosokról mérések készültek, amelyek objektív tényként mutatták a lányok adatait (testösszetétel, folyadékfogyasztás, táplálkozás, futókapacitás stb.). Lényeges volt, hogy a kapitány azt vallotta, hogy folyamatos feszültséget kell generálni a játékosoknál, hogy igenis napi szinten kelljen bizonyítaniuk, de ehhez állandó formában szükséges maradniuk. Tudom, hogy komolyan gondolta azt, amit elmondott, és szomorú, mert úgy érzi, hogy nem tudta befejezni a munkáját. Nagyon sokat szeretett volna tenni ezért a csapatért, illetve a magyar kézilabdáért.

Elvárható lett volna az igencsak megfiatalított válogatottól, hogy egyenes ágon kiharcolja az olimpiai részvételt?

– Ez nagyon nehéz kérdés! Már csak azért is, mert a „ha” meg a „volna” nem játszik szerepet az életünkben, és tudjuk a végeredményt. Akkor lett volna nagyobb realitása, hogyha jobb formában érkeznek hozzánk a játékosok a klubokból, egyrészt mentálisan, másrészt szakmailag. Elég sok nehézséggel küzdött a válogatott alapkerete. Klubszinten nehezen tudtuk áttörni ezt az ősszel felgyülemlett mínuszt. Kevés volt az a játékos, akinek olyan nemzetközi rutinja volt, amelyet jó formával tudott megspékelni. A fiatalok és az idősebb, tapasztaltabb játékosok aránya most kényszerhelyzet miatt alakult így, és nem volt olyan ideális, mint az előző évben az Eb alatt.

Milyen lehet ez a nemzeti csapat egy év múlva?

– Nagyon sokan hiszünk a fejlődésben! Rengeteg fiatal tehetségünk van, nem győzzük hangsúlyozni, de azzal tisztában kell lenni, hogy a fiatal tehetség és az érett nemzetközi játékos között hatalmas különbség van. Ahhoz nagyon sok meccset le kell játszani, játékhelyzetet meg kell élni, sok sikert és kudarcot fel kell dolgozni, hogy felnőttválogatott szintű játékos legyen valaki. A játékosaink egy része még azon az úton halad, hogy már saját korosztályában elért a csúcsra, de felnőttként még nem párosul a játéka állandó jó teljesítménnyel. Ahhoz, hogy ezt elérjék, még egy-két világversenyen részt kell venni. De megvan a lehetőség, hogy ezek a fiatalok odaérjenek, kiegészülve azzal a néhány rutinosabb játékossal, akik már most is jól kezelik ezeket a helyzeteket, és adott bennük ez a tudás, abból nagyon jó magyar válogatott lehet két-három éven belül, és sok örömet fognak nekünk okozni a lányok.

Még mindig a Nemzeti Kézilabda Akadémiánál dolgozik. Az utánpótlásban is tevékenykedve, hogyan látja, mennyire erős a magyar női kézilabda hátországa?

– A Neka elég komoly bázisa a kézilabdának, a női vonal talán erősebb, mint a férfi. A most hozzánk beérkező játékosoknak talán több technikai és több taktikai lemaradásuk van, mint a korábban nálunk nevelkedőknek volt. Évről évre nehezebb egy kicsit a kiinduló helyzet, de szerencsére olyan lehetőségeink és szakembereink vannak, akik le tudják dolgozni ezt a hátrányt. Mire a négyéves képzést befejezik, 18 éves korukra olyan szintre jutnak el a fiatalok, amivel egy első osztályú csapatban két-három éven belül megbízható játékossá válhatnak. Évente tizennégy-tizenöt játékos kerül ki a rendszerünkből, de nyilván nem mindegyik kézilabdázóról mondható ez el.