Polonkai Attila még a régi iskolát képviselte, és ezt több élcsapatban is bizonyította

Miről álmodott kissrác korában, mindig labdarúgó szeretett volna lenni?

– Amióta az eszemet tudom, mindig focista akartam lenni. Az óvodában is a farsangokon cowboynak öltöztem, de akkor is kizárólag focicipőben voltam. Ezen sokan nevetgéltek annak idején. Ettől függetlenül az egész gyermekkorom a labdarúgás körül forgott.

A Telefongyár csapatában kezdte 1985-ben, fiatalon, 17 esztendősen, 1997-ben kapott két meccset a BVSC-ben, ezzel debütált az NB I-ben, gondolta volna, hogy 316 mérkőzésig jut az első vonalban?

– Ezzel nem foglalkoztam, az volt bennem, hogy azon az adott meccsen, az MTK ellen a legjobb tudásomat adjam. Lépésről lépésre mindig voltak céljaim, a BVSC-ben nőttem fel, az egyesületet a mai napig imádom, csak jó szívvel gondolok rájuk. Ott több nagyszerű játékossal játszhattam együtt – többek között Simon Tibor, Détári Lajos, Vincze István és Csábi József volt a csapattársam. Remek emberek és példaképek voltak a mestereim is, az edzőim közül kiemelném Véber Györgyöt, Bognár Györgyöt, aki először vitt le a klubhoz. De Simon Tibor is felkarolt engem, ám nagyon sok ilyen hozzá hasonló mentorom volt, mondhatnám, hogy mind-mind korszakos futballisták.

Több csapatban megfordult, többek között a legnagyobb sikerét a 2010/2011-es idényben érte el, a Videotonnal baj­nok lett, hol érezte magát a legjobban?

– A különböző szempontok alapján sorolnám ezt. A BVSC-ből sok szép emlékem van. Ezután kiemelném a Vasast, amely igazán nagy múltú csapat, ott sikerült bronzérmet szereznem, és rengeteg válogatott játékossal játszhattam együtt. Utána Újpestre kerültem, ahol az egyik legnagyszerűbb szurkolótábor és az egyik legpatinásabb magyar csapat tagja lehettem. Ezt követően a REAC-ban sem volt rossz, igaz, a kiesés ellen kellett küzdeni, de az is egyfajta kihívás volt. Utána kerültem Székesfehérvárra 2008-ban. Abban az időben komoly problémák voltak a klubnál, akkor kezdték új alapokra helyezni az egyesületet. Végül is, ha úgy vesszük, egy nulláról induló csapatba kerültem, és két-három év alatt először ezüstérmet nyertünk, majd a negyedik év végére sikerült megszerezni az első bajnoki címet. A klub történetében egy építkezésnek voltam a részese, ami számomra nagyon élvezetes és emlékezetes volt.

Pályafutása utolsó tíz éve Fe­jér megyéhez, azon belül is három csapathoz – Videoton, Puskás Akadémia FC, Aqvital FC Csákvár – kötődött. Mi döntött, megfogta a megye, valamint a főváros közelsége?

– Amikor a Videotonhoz kerültem, elsősorban Mezey György invitálása miatt csatlakoztam a klubhoz. A mesternek a pályafutásom alakulásában nagyon nagy szerepe volt, azon kevesek közé tartozik, akiknek a magyar labdarúgásban konkrét gondolatai vannak a futballról és a taktikáról. Az elképzelése szerint a szélről befelé játszó irányítót kellett játszanom. Ahogy a Vasasban, Újpesten és Fehérváron is szép öt évet töltöttem, és itt is nagyon jól éreztem magam. Onnan kerültem Felcsútra, az akkor még másodosztályban játszó Puskás Akadémia FC-be. Felajánlották, hogy csapatkapitányként és mentorként segítsem a sok fiatal játékost. Elvállaltam, így utólag azt mondom, jó döntés volt, mert ott is nagyszerű közösségbe kerültem. Tele volt a keret olyan fiatalokkal, akiknek céljaik voltak, és nem utolsósorban motiváltak. Két-három idősebb játékossal kiegészülve sikerült megnyerni az NB II-es bajnokságot. Egy olyan folyamat részese lehettem, ahol szinte a nulláról kezdtük, de egy klubfilozófia felépítésében aktív szerepet vállaltam, és öt évet játszottam a csapatban.

Érdekes, hogy nem próbálta ki magát külföldön, soha nem szeretett volna légióskodni?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettem volna mindezt. A pályafutásomat, annak ellenére, hogy közel 320 meccset játszottam az első vonalban, meghatározta, hogy mellette volt kilenc műtétem, és ezek elég sokszor hosszabb kihagyást is eredményeztek. Ezekből felállni nem volt egyszerű. Ennek ellenére úgy vélem, hogy nem lehetek elégedetlen.

2004-ben Lothar Matthäus kapitánysága idején egy kínai túrán lett először válogatott, majd még Bozsik Péternél két alkalommal jutott szóhoz. Őszintén: lehetett volna ennél a három fellépésnél több is? Nincs hiányérzete?

– Lehetett volna, de hangsúlyozom, a sérüléseim mindig a legrosszabbkor jöttek. Van hiányérzetem, többet is kihozhattam volna, de ehhez hiányzott a szerencse. Nyilván nem ahhoz kellett Fortuna segítsége, hogy valakit behívjon a kapitány, mert ha valaki huzamosabb ideig jó, akkor ott a helye, de nekem ebből a szempontból ez nem adatott meg.

Tudatosan edzőnek készült?

– Számoltam vele, amilyen papírokat be kellett gyűjteni, azokat megszereztem. Elvégeztem a B licences tanfolyamot a klubnál, ahol az utolsó években már jelezték: ha úgy gondolom, és befejezem a pályafutásomat, mindenképpen számítanak rám, és segítenek felépíteni az edzői pályámat.

A hosszú évek alatt számos edzővel dolgozott, kitől tanulta a legtöbbet, ki az, aki esetleg példaképe lett, és önhöz hasonló elveket vallott?

– Magasan Mezey György áll az első helyen, és nem csak azért, mert egy edzőnek fontos, hogy legyen elképzelése és olyan taktikai szempontja, amit figyelembe vesz és megkövetel, valamint megtanítja. Soha nem voltam gólerős játékos, de amikor bajnokok lettünk, André Alves, illetve Nemanja Nikolics után én értem el a legtöbb találatot a csapatban. Ez annak is köszönhető, hogy olyan taktikánk volt, ahol mindenki tudta a dolgát, és ezáltal mindig tudtunk valami pluszt hozzátenni.

Milyen a túloldalon állni, elfogadták a társak?

– Sok játékossal játszottam egy csapatban. Ezzel nincs is gond, mindig mindenki megadta a tiszteletet a Puskás Akadémia FC-ben. Csapatkapitány voltam, többen visszajöttek olyanok, akik itt játszottak korábban Felcsúton – Spandler Csaba, Nagy Zsolt, Baracskai Roland, Szolnoki Roland –, de a tisztelet kölcsönös, és én is ugyanúgy tisztelem őket játékosként, mint ők engem edzőként. Jó kapcsolatra törekszem mindenkivel, és ezzel ők soha nem is élnek vissza.

Tavaly még a BLSZ I. osztály­ban az Újbuda-Voyage színeiben is nyolc mérkőzés erejéig beszállt, tényleg elég volt, vagy azért a kispályázás még megy tovább? Láthattuk legutóbb a Fehérvári Futballfesztiválon a Lázár Lovaspark színeiben, náluk folyamatosan játszik, vagy csak alkalomszerűen?

– A Lázár Lovaspark csapatánál nyáron és télen is van három-négy közös program, ahogy engedi az elfoglaltságunk, akkor együtt vagyunk. A vezetőnkhöz, Fehér Károlyhoz annak idején, 16 évesen még Bognár György vitt le kispályázni. Aztán kimaradt közel húsz év, és tavalyelőtt hívott fel először, a telefonban rögtön megismertem a hangját, az új csapatába keresett játékosokat. A régi ismeretségre való tekintettel csatlakoztam hozzájuk, és egy nagyon jó közösségbe kerültem.

Elindult a tavaszi szezon, a Puskás AFC mire lehet képes?

– Hozzánk került Hornyák Zsolt vezetőedző, és vele együtt egy új felfogás és új munka alakult ki. Az ő futballfilozófiája közel áll hozzám, szereti a futballt, a rövid passzos, illetve a labdatartásra épülő játékot, valamint az abból minél látványosabb támadásvezetéseket, gyors ritmusváltásokkal. Elindultunk egy úton, ezt teljes mértékben támogatja a klub.

NÉVJEGY

POLONKAI ATTILA

SZÜLETETT:

1979. június 2., Budapest

KLUBJAI:

BVSC (1998–2000)

Szegedi LC (1998)

Szolnoki MÁV (1999)

Vasas (2000–2003)

REAC (2003)

Újpest FC (2005)

REAC (2005–2008)

Videoton FC (2008–2012)

Puskás Akadémia FC (2012–2018)

AFC Csákvár (2017–2018)

VÁLOGATOTTSÁG: 3