Látatlanban ugrott bele, bajnokcsapatot épített Ocskay Gábor

Immáron két éve, hogy visszavonult a Fehérvár AV19 jégkorongcsapatánál betöltött szakosztály-igazgatói pozícióból. Mivel telnek a mindennapok mostanság?

– Azt mondhatom, hogy az elmúlt két évben már nagyjából alap üzemmódban „működik a rendszer”. Azért a pályán mindennap megjelenek, hiszen 1977 óta, mondhatni, nekem az volt az otthonom. Most már kevésbé, nagyon jól érzem magam otthon, családi körben, és a pihenés, a regenerálódás hazai környezetben történik. 14 éves kisfiamnak is szüksége van még rám, végig kell kísérni az úton. Őt zeneiskolába, iskolába viszem, úgyhogy van még feladatom bőven. A sporttól nem tudok és nem is szeretnék elszakadni, bár olyan nagy feladatok már nem hárulnak rám, mint az elmúlt 20 évben. Ami nagyban nehezítette azt az időszakot, az a folyamatos pénzügyi problémák, az eredménykényszer, és a saját magam elé kitűzött célok elérése volt. Ezek most nincsenek jelen az életemben, hiszen ezekkel a dolgokkal az utódaim foglalkoznak. Szakmai kérdésekben már nem nagyon szeretnék belefolyni a dolgokba, beszélgetés szintjén, ha kérik a véleményemet, elmondom, mit gondolok. Az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia – ami természetesen nagyon közel áll a szívemhez – kuratóriumi elnökeként oda kell figyelnem, hogy meglegyenek a profi szakemberek, akik az utánpótlás-képzésben dolgoznak.

Negyvenkét éve, 1977-ben, amikor a Volán Budapestről Székesfehérvárra költözött, mi volt az ön szerepe a folyamat során?

– 1975-ös sérülésem után a Volán adott egy évet, hogy eldöntsem, játékos-pályafutásom után mihez szeretnék kezdeni, majd ennek nyomán technikai vezetőként kezdtem dolgozni Budapesten. Majd amikor az átmenet megkezdődött, a klub, illetve a fehérvári városvezetés részéről érkezett egy megkeresés, hogy kéne az utánpótlás élére egy szakember, aki a helyi gyerekekkel való foglalkozást és a rendszer kiépítését megkezdi. Grosics Gyulával jártam ekkor Fehérvárra, akivel kölcsönösen nagyon kedveltük egymást, sérülésemet követően közvetlenül vele dolgozhattam egészen 1977 novemberéig. Ő dobta be először, hogy „Csicsó, miért nem ugrasz erre a felkérésre?” Majd nem hosszú idő, két-három nap múlva már igent is mondtam, és beleugrottam ebbe az újba, abszolút látatlanban.

A jelenből visszagondolva mi volt a legnagyobb nehézség a kezdetek során?

– Az elején megszokni ezt a teljesen új feladatot, meg először magamnak tűztem ki a célokat. Olyan voltam, mint egy szűz lány, megérkeztem, és valahol el kellett indítani a dolgokat. Szakmai csoportokat kellett szervezni, miközben a jégcsarnok – ami még akkoriban ugye nyitott volt – igen rövid időszakban működött, október végétől március közepéig, és eközben kellett olyan „valamit” adni a gyerekeknek, amiből évek múlva „valami” szép lesz.

Fehérvárra érkezve mik voltak az első tapasztalatok, benyomások?

– Sok apró furcsaság szembetűnő volt. Most azt mondhatom, hogy akkor, 25 évesen, kisfiúként érkeztem ide, nagyfiam, Gábor, aki sajnos már nincs köztünk, akkor volt két és fél éves, az akkori feleségem pedig éppen terhes volt a lányommal. Teljesen új volt minden, nekem különösen szokatlan volt, hogy nehéz közlekedni. Az itt élők nem, de én ahhoz szoktam hozzá, hogy a 7-es busz kétpercenként jár, itt meg ha az ember megállt a buszmegállóban, félóránként, hétvégente pedig megint más ütemben érkeztek a járatok. Most, ennyi idős fejjel mégis azt mondhatom, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy ebbe úgy vakon beleugrottam. Nagyon segítőkész volt a városvezetés, mindenben segítettek minket, úgyhogy azonkívül, hogy nem, vagy csak nagyon kevés jég volt, minden a terv szerint volt. A csapat ilyenkor még Pesten élt, edzett, csak a mérkőzéseket játszotta Fehérváron, amivel pedig lehetett népszerűsíteni a sportágat, mutatni a gyerekeknek, hogy hova juthatnak, ha hat-hét-nyolc évet ebbe beletesznek és keményen dolgoznak. Ez komoly fegyvertény volt, hiszen azoknál az egyesületeknél, ahol most már a pénzügyi feltételek adottak, még ma is nagyon nehéz úgy felépíteni egy rendszert, hogy egyszer csak legyen egy felnőttcsapat.

Számtalan szép emlék, siker kötődik az ön munkásságához. Mi lenne az, amit mégis kiemelne?

– 2000-ben a szakosztálynak sikerült átvennie a csarnok üzemeltetését a várostól, és ez egy nagyon fontos dolog volt. Hiszen ez olyan, mintha bérlőként a főbérlő minden lépésedet figyelné. Így viszont a programot te oszthatod be, mikor van edzés, mikor van meccs, mikor van közönségkori. Na most már ez 19 éve így zajlik, a mostani vezetésnek ebből a szempontból jóval könnyebb dolga van. Ehhez minden bevételi forrást meg kellett találni, 70-80 szponzorunk volt, de volt olyan is, hogy tv-s meccsen 27 jégbe festett reklámunk volt. Legfőképp viszont azokra az eredményekre vagyok büszke, amit közösen elértünk, például 1999 és 2011 között 12 magyar bajnoki címet szereztünk, úgy, hogy a vége felé mindenféle tiltószabályzat volt érvényben ellenünk. A másik az, hogy a 750 nézőből hogyan lett több mint 3000. Ebben komoly szerepe volt a 99-es bajnoki címnek, a Kontinentális Kupa-döntőnek, az EBEL-indulásnak. Egyszóval sikerült egy vidéki kiscsapatot feltenni a hokitérképre. Ugyanakkor meg kell említeni Tóth Istvánt, aki a Volán vezérigazgatójaként mindig sokat segített, és nagyban hozzájárult az eredményes időszakok sikereihez.