A 29-szeres válogatott Reveland Zoltán nem lassít

Ötödik idényét kezdte a Dunaferr együttesében, megtalálta a számítását?

– Jól érzem magam a Dunaferr kapujában. Nem is gondolkodtam azon a nyáron, hogy váltsak. Ennyi idősen már nem is tervezem, hogy más csapatban játsszak. Nem voltam vándormadár, az egy fehérvári évemet leszámítva mindössze három csapatban voltam.

Hogyan került a gólvonalra?

– Először kézilabdában kezdtem el védeni, fociban 16-18 éves koromig támadót játszottam, és csak hobbiszinten álltam be a kiskapuba. Aztán az egyik ismerősöm csábított le nagy pályára Polgárdiba előbb mint támadót az ifi­csapatba. Majd nem volt kapusunk, beálltam, lényegében innentől datálódik az, hogy én kapus lettem.

Nagy különbség van kis- és nagypálya között. Utóbbin megye kettes, megye hármas szintig vitte, viszont futsalban eljutott a válogatottságig, mi a titka?

– A kitartást emelném ki, soha nem adtam fel. Annak ellenére, hogy edzeni soha nem szerettem, a meccseken mindig száz százalékot nyújtottam, győzni akartam. Talán ez hozta meg azt a karriert, amit magam mögött tudhatok. A válogatottságra már nem gondolok, három évvel ezelőtt voltak ugyan puhatolózások, sérültek voltak az akkori kapusok. Feltették a kérdést, hogy mi lenne, ha… A térdem olyan állapotban van, hogy évek óta nem alkalmas a sportra. Idén éppen ezért úgy egyeztem meg a klubbal, hogy már csak biztonsági tartalékként számíthatnak rám. Már tavaly sem volt az igazi, az élet azonban úgy hozta, hogy az idei első számú kapusunk rögtön az első fordulóban keresztszalag-szakadást szenvedett. Aki őt helyettesítette, nem igazán jött ki számára a lépés, így a harmadik fordulóban visszanyúltak hozzám.

A futsalban a kapusnak egyre nagyobb szerep jut, nemcsak a lövések hárításánál, hanem a mezőnyben is. Mit gondol, aláírja ezt?

– A mai futsalban látni nemzetközi szinten is, hogy a kapus fellép a félpályáig, és ő az ötödik támadó játékos. Nagyon komoly szerepe van annak, hogy egy kapus lábbal jól bánjon a labdával. Nekem ez megadatott, talán azért, mert mezőnyjátékosként kezdtem. Szeretem a váratlant meghúzni, egy-egy lövőcsellel a rám támadó csatár ellen, illetve hosszú indításaimat a csapattársaim szerették, mert tudták jól, hogy ha megindulnak, akkor nagy százalékban hozzájuk megérkezik a labda.

Az előző évben alig csúsztak le az NB I-ben a dobogóról, idén milyen tervekkel vágtak neki a pontvadászatnak, és milyen elvárásai vannak saját magával szemben?

– Nem tűztünk ki merészebb célokat, a felső házba szeretnénk kerülni az alapszakasz után. Jó lenne a dobogóért játszani, de átalakult a keretünk, fiatalabb lett az átlagéletkor illetve 3-4 forduló után lehet látni, kiegyenlítődött a mezőny. A csapatnál kapusedzőként is dolgozom, célom, hogy a kapusok magabiztosan védjenek és én is minél jobban teljesítsek.

Lassan belép a 40-esek táborába, meddig lehet ilyen magas szinten csinálni?

– Már 4-5 éve azt mondom, ez lesz az utolsó. Főleg a térdem miatt alakult ez így, most már kevesebbet is edzek. Nyáron már az volt a terv, hogy már nem nagyon védek, de ezt az élet felülírta. Majd nyáron visszatérünk rá…