Az utánpótlásban dolgozó Farkas Sándor Pro Civitate díjban részesült

Farkas Sándor Zalaegerszegen született, főiskolai tanulmányait Pécsen végezte, ahol a tanulmányai alatt a helyi sportiskolánál, valamint a PEAC gárdájánál edzősködött. Ezután visszatért Zalába, a ZTE utánpótlásában 12 bajnoki címet hódított el tanítványaival, majd átvette a felnőtt együttes irányítását. Három évig volt a Zete vezetőedzője, két bajnoki aranyat, egy ezüstöt és egy kupagyőzelmet szerzett a kék-fehérekkel. Úgy tűnik, ez a színkombináció kedvez neki: Fehérvárra szerződött, hogy a zalai sikereket megismételje Fejérben is. A fehérvári sport aranykönyvébe beírta nevét, ugyanis az ezredfordulón háromszor bajnoki címre, kétszer pedig kupagyőzelemre vezette az Albacompot. Női vonalon is eredményesen dolgozott: bajnok lett és a nemzetközi porondon is jól szerepelt a Sopron női együttesével. Később irányította a BSE, valamint a Ferencváros csapatát is. Egy idő múlva a szövetségben vállalt munkát, a női szakág szakmai igazgatója, majd szövetségi kapitány lett, 2015-ben tért vissza a megyeszékhelyre.

Meglepte a kitüntetés?

– Igen. Egy hónapja hívtak a polgármesteri hivatalból, hogy a felterjesztettek között vagyok. Óriási megtiszteltetés a díj, a szülőföldem Zala, amit soha nem tagadok meg, de az otthonom 1997 óta Székesfehérvár. A nejemmel és a fiammal nagyon jól érezzük itt magunkat. A díj értékét növeli, hogy egy rendkívül gazdag történelemmel rendelkező településen vehettem át. Amikor valaki áthalad a belvároson, megtapintja a történelmet, szinte kezet fog István királlyal.

Amikor a kilencvenes évek végén elhagyta a Zalát, gondolta volna, hogy Fehérváron telepedik le a családjával?

– Én úgy véltem akkoriban, hogy soha nem fogom elhagyni Zalaegerszeget, a nagymamám hívta fel a figyelmemet a Székesfehérvár által kínált rendkívüli lehetőségekre, a központi fekvésre, a fővároshoz való közelségre. Ezekkel a tényezőkkel korábban soha nem foglalkoztam, csak kosárlabdában gondolkodtam. Igaza lett a nagymamának, Fehérvár valóban különleges. Az egerszegi barátainkkal természetesen tartjuk a kapcsolatot, vagy ők jönnek, vagy mi megyünk, persze itt is sok ismerősre tettem szert az elmúlt évtizedek során. A fiam is kosárlabdázott, Hanga Ádámmal, nem is volt ügyetlen, azonban az atlétika mellett döntött. Középtávfutóként junior és felnőtt korosztályban bajnok lett, ma már csak munka mellett fut. Én is futottam, majd kosaraztam, de 14 évesen elbúcsúztam az álmaimtól, hogy híres sportoló legyek, mert súlyos térdsérülést szenvedtem, ami a karrierem végét jelentette. Ekkor eldöntöttem, én leszek Páder János, aki 1955-ben az Európa-bajnoki-címet szerző magyar együttes szövetségi kapitánya volt, úgy terveztem, én is aranyat nyerek majd szakvezetőként. Később erről letettem, arról viszont nem, hogy a férfiak szövetségi kapitánya legyek.

Felkérték, de nemet mondott.

– Egyszer valóban megkerestek, tíz évet töltöttem az NB I-ben a fiúknál, minden évben a legjobb négy között végeztem a csapatommal. Mindössze egyszer nem, a 2000-2001-es szezonban, akkor a 6. helyen zártunk az Albacomppal. A klubelnök, Nagy Gábor elküldött kivizsgálásra, mert a kudarc annyira megviselt, hogy hetekig képtelen voltam aludni. A legrosszabb szezonom után kaptam a felkérést, de nem voltam olyan állapotban, hogy megkezdjem a munkát. Májusban lett vége az idényünknek, júniusban kellett volna munkába állnom, júliusban pedig már meccset vívott a válogatott. Kértem, engedjék, hogy augusztusban kezdjek, de az illetékesek nem mentek ebbe bele.

Női kapitányként viszont később már dolgozhatott.

– Igen, két éven át irányítottam a nemzeti együttest. Ha előzőleg a férfiakkal is összejön, elmondhatnám – amit kevesen –, hogy mindkét nem kapitányi posztját elláthattam, ami hatalmas megtiszteltetés lett volna. Klubszinten viszont összejött, ami információim szerint itthon másnak nem: bajnok lettem a nőknél és a férfiaknál egyaránt. Összesen 21 aranyat nyertek a csapataim, ha minden korosztályt beleszámolunk. A BSE-vel egy bronzérmet szereztünk, de nekem az is aranyéremmel ér fel, ugyanis nagyon erős mezőnyben léptünk dobogóra.

Négy éve tért vissza Fehérvárra, nem vágyik kispadra?

– Nem. Úgy gondolom, az utánpótlásban dolgozni rendkívüli felelősség, a megkezdett munkát félbehagyni nem lehet. Amikor Balássi Imre felkért, közöltem, a felnőtteknél munkát vállalni nem szeretnék, sem akkor, sem a későbbiekben. Ha kérdeznek, elmondom a véleményemet, de kispadra ülni nem akarok. A jelenlegi felnőtt keretben kilenc fiatallal rendelkezünk, közülük hét saját nevelésű. Az utóbbi pár évben két komoly ajánlatom volt, az egyik Kínából, egy férfi együttestől rendkívül előnyös kondíciókkal, a másik hazai felkérés, élvonalbeli csapattól, oda szakmai igazgatónak hívtak, a felnőttekhez és az utánpótlásba. Arra is nemet mondtam.