Megérkezett Balczó András

A ház ura már ott vár bennünket a kétszintes budakeszi ház előtt a járdán, amikor kiszállunk a kocsiból, feláll a sámliról – nem esik könnyen a járás az egykori futógépnek, a csípőprotézis-műtét és az isiász megtette a hatását.

„Menjenek csak előre, én vagyok itthon!” Az erkélyről magyar vizsla vakkant néhányat, odabent elárasztja az embert a fából épült házak semmivel sem összetéveszthető kellemes illata. „Balczó Andrásné vagyok” – mutatkozik be a feleség, aki egykoron szintén neves sportoló volt: Császár Mónika az 1972-ben olimpiai bronzérmes női tornászcsapat tagja. Majd ízléses porcelánkészletben hozza elénk a teát, ami persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy absztinensek lennének a Balczó-lak lakói. „Ezt az ajándékba hozott szekszárdi merlot-t biztosan nem fogjuk kiönteni a lefolyóba” – terel bennünket az asztalhoz a házigazda. Kérdésünkre, hogy hányan vannak, amikor összegyűlik a család, kezdi sorolni: „A hat lány – Laura, Anna, Nóra, Sarolta, Noémi, Virág – és a hat fiú – Márton, Barnabás, Bertalan, Bálint, Gáspár, Botond -, négy vejünk, egy menyünk és kilenc unokánk, szóval, közel vagyunk a harminchoz. Fiatal házas gyermekeink is igyekeztek Budakeszin lakhatáshoz jutni, bár itt elég magasak a lakásárak, nem egyszerű…”

Nem fogadta el a Prima Primissima jelölést

Ezzel témánál is vagyunk, bár csak később akartunk előhozakodni egy történettel, ami akár városi legenda is lehet, de gyorsan kiderül, színtiszta valóság.

„Igen, igaz a történet. Jó tíz éve lehetett. Felterjesztettek Prima Primissima díjra sport kategóriában, én azonban nem fogadtam el. Ha elfogadom, úgy éreztem volna, hogy meg vagyok vásárolva. Mármost volt nekem egy élő, egyenes adásban leadott rádióinterjúm, ami akkor készült, amikor Kondor Katalin volt a Névjegy című műsor főszerkesztője. Ezt az interjút végighallgatta egy gazdag, idős hölgy. Ez a hölgy megírta a végrendeletét, és abba belefoglaltatta, hogy egy 125 négyzetméteres, gyönyörű lakást, a Farkasréti temető közelében, Balczó Andrásra hagy. Nekem erről akkor fogalmam sem volt, de amikor öt évvel később az idős hölgy meghalt, egyszer csak felhívott a hagyatékot gondozó ügyvéd, és közölte, hogy én vagyok az egyik örökös. Másnap elmentem megnézni a lakást, fel kellett kötni az államat, mert leesett volna, olyan gyönyörű volt. Három lányunk abban az évben ment férjhez, így a lakás eladási árából tudtuk őket támogatni. Hát ne tekintsem mindezt isteni közbeavatkozásnak?!”

Huszonnyolc kilométer futás reggel is, este is

Szóba kerül sok minden, mígnem hirtelen a múlt heti, nemzet színházbeli gálaestről, az életműdíjról kezd beszélni.

„Ahogy ott álltam a színpadon és a közönség felállva megtapsolt, egyszer csak belém hasított egy szó: megérkezés. És nem tudtam, mit kezdjek ezzel a szóval. Utólag jöttem rá, hogy ez egy olyan pillanat, hogy, körbeértem. Akkora szeretetet jelentett számomra ez az elismerés, hogy sokkhatás alá kerültem. Miért szakadt rám ekkora megtiszteltetés? Bevallom, a mai napig talány számomra, nehezen feldolgozható talány, amit akkor, ott kaptam a Nemzeti színpadán. Különféle hasonlatok jutnak eszembe. Hogy például én egy katona vagyok, egy felderítő, akit átdobtak az ellenséges vonalak mögé, és évek múltán, megannyi viszontagságot követően, a küldetésemet teljesítve, visszavergődök a mieinkhez. Az a felderítő érezheti azt, amit én a Nemzetiben: megérkeztem. És kiképzőtisztem elém jött, és sebhelyes kezeivel átölelt.”

Bizony, az elindulás a küldetés teljesítésére nem tegnap volt, van annak már hatvankét éve is…

„1956 júliusában elindultam Nyíregyházáról, kezemben egy vulkánfíber bőrönddel. Volt benne egy oldal sózott szalonna, némi ruhanemű s egy Biblia. Nekem nem kellett bajlódnom a pályaválasztással. 1953-ban értesültem róla, hogy Chilében egy Benedek Gábor nevű magyar öttusázó világbajnokságot nyert. S akkor bennem, a tizenöt éves fiúban ezek a szavak visszhangzottak: egy magyar… öttusázó… világbajnokságot… nyert. Hát ha neki sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne? Eldőlt a sorsom, az életem: öttusázó leszek! 1956-ban, amikor felmentem a Csepelbe – ahol Benedek Feri bácsi lett az edzőm, annak a Benedek Gábornak a bátyja, aki ’53-ban, Chilében világbajnok lett -, már három éve készültem az öttusára. A középiskolában kiderült, hogy a futáshoz van némi tehetségem. Pisztolyra, egy betétcsöves, P38-as mintájú német pisztolyra is a szerencse folytán tettem szert, a fegyvert és a lőszert Milotai bácsitól, egy MHSZ-es sportlövőtől kaptam.”

Az edzések misztériumáról beszélgetve olyan terepre tévedünk, ahol Balczót leszámítva talán még senki sem járt, könnyen lehet, még maratoni futók sem …

„Az 1960-as római olimpián egyéniben a számomra csalódást jelentő negyedik helyen végeztem – lovaglásban felbuktam, az én hibám volt, ráestem a jobb vállamra, alig tudtam felemelni a karom, ezért gyengén is lőttem -, s bár a csapatot megnyertük, ennek a csalódásnak a hatására megfogalmazódott bennem: csak magamra számíthatok. S ez a magamra utaltság nagyobb fegyelmet erőltetett rám, rájöttem, többet kell futnom. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán, pénteken reggel-este 28-28 kilométert futottam, két-két órát. Rájöttem, hogy az önként vállalt szenvedés a lélek tápláléka, a lélek gyönyörűsége. Ennek az önként vállalt szenvedésnek

a gyümölcseit élvezhettem, amikor 1963-ban, a svájci Magglingenben először egyéni világbajnok lettem.”

Az elengedett, majd visszakapott olimpiai arany

Az elsőt sorra követte a többi, 1969-ben, Budapesten már az emlékezetes ötödik egyéni arany. Ám a teljes megnyugvást, elégedettséget valahogy ez sem hozta meg, sőt, mintha a fanatizmus is csökkent volna, s 1970-ben, 1971-ben elmaradtak a diadalok. Így érkezett el 1972, a müncheni olimpia éve.

„Az ötödik világbajnoki cím sem hozta meg azt a boldogságot, amit korábban reméltem tőle, s egyre erősebben éreztem azt, hogy a boldogságot máshol kell keresnem. De mivel egyéni olimpiai bajnok még nem voltam, 1972-re újra összeszedtem magam. Remekül indult számomra az olimpiai verseny is, a párbajtőrvívást tizenkét győzelemmel és nulla vereséggel kezdtem. Lelki szemeimmel láttam, hogy gurulni kezd felém az aranyérem… Aztán egy pillanat alatt szertefoszlott a varázs, görcsössé váltam, egyik vereséget a másik után szenvedtem el, s az iménti álomkép visszafelé pörgött, egyre távolodott az arany. Kimentem a vívóteremből a röpke szünetben, s valamiféle földöntúli nyugalom szállt meg. Megbékéltem a sorsommal. Visszamentem a terembe, s ahogy lemondtam az aranyéremről, kegyelmi állapotba kerültem, s csodálatos módon újból elkezdtek sorakozni a győzelmeket jelentő V betűk a nevem mellett.”

Negyvenhat évvel később 2018 januárja az öröm, a boldogság hónapja. Megemlítem Bandinak – hiszen a kétórás beszélgetés végére egészen bensőségessé válik a hangulat -, magam is úgy érzem, a múlt csütörtöki gálán tulajdonképpen a nemzetnek most érkezett meg. Elmosolyodik... „Vagy a nemzet érkezett meg énhozzám!”

Ennél méltóbb végszó nem is hangozhatna el. Lassan lejár az időnk, elbúcsúzunk Banditól, a meghatottságtól kissé remegő hangon dadogjuk el, hogy a magyar újságíró-társadalom azon törpe minoritásához tartozunk immár, akik elmondhatják magukról, hogy interjút készíthettek a legendával. Mónika lekísér bennünket a kapuhoz, beszállunk a kocsiba, és elindulunk a kegyelmi állapotban eltöltött budakeszi két óra után a szürke hétköznapok taposómalma felé.