Az Unokám, Benjamin a hagyományőrzés fontosságáról, a női sorsokról mesél

A Pelikán Fészek kamaratermébe belépve és helyet foglalva azonnal magára vonja a néző figyelmét az a hatalmas, postai küldeményre emlékeztető doboz, amely aztán kinyílva pazar festéssel díszített házbelsővé változik (a díszletet Horesnyi Balázs tervezte). Ebből lépnek elő a női szereplők, vagyis Eszfir Lvovna, Fira (Varga Mária), Jelizaveta Jakovlevna, Liza (Závodszky Noémi), majd Szonyecska (Ballér Bianka). A darab negyedik, egyben egyetlen férfi szereplője Vitya (Imre Krisztián), már amennyiben nem számítjuk azt a próbababát, amely Eszfir Lvovna fiát, Ljovát hivatott jelképezni. És hát nem igazán számíthatjuk, mert a fiú tényleg nincs jelen, legalábbis fizikai valójában, ám végig beszélnek róla. Tehát ott is van, meg nincs is – éppen ezért találó ez a dramaturgiai megoldás. Az pedig visszatérő humorforrás, hogy a jelenlévő szereplők sokszor úgy tesznek, mintha Ljova valóban köztük lenne: megérintik, szólnak hozzá, kikerülik.

A darabnak nincsen fordulatos cselekménye, lényegében egyetlen helyszínen játszódik, és három nő sorsa rajzolódik ki előttünk. Engem nagyon emlékeztetett a helyzet Kerkay Rita legelső rendezésére, az Odaadó hívetek, Surik című előadásra, amely szintén Ulickaja műve alapján készült. Ebben is megjelenik a fiát elengedni képtelen anya karaktere, mellette pedig az elszakadni és felnőni képtelen fiúé. Itt azért van különbség: a fiú, Ljova idővel nagyon is el akar szakadni, és hogy ezt megtehesse, elhagyja anyját, sőt a frissen feleségül vett nőt, a fiatal és naiv Szonyecskát. Csak így tud megszabadulni az anya fojtogató gondoskodásától, amellyel tökéletes kontrollt gyakorol tehetetlen bábuvá változtatott fián – mindezt természetesen a segíteni akarás köntösébe bújtatva.

Eszfir Lvovna ugyanis egy hagyománytisztelő jiddise máme, akinek feltett szándéka, hogy tovább viszi a családi vérvonalat, ezért fiának kizárólag zsidó nőt képzel el házastársul. Rá is lel Szonyecskára, aki tudomása szerint az ő egykori falujából származik. Csak éppen azt nem sejti, hogy a lányt örökbe fogadták, így a származás már egyáltalán nem olyan biztos. Ezt a titkot maga Szonyecska árulja el – csakhogy nem Eszfirnek, hanem az unokatestvérének, a szülésznőként dolgozó Lizának. Ő pedig a lelkére köti: meg ne mondja az igazat a máménak, mert akkor aztán lesz nemulass. A mama ugyanis nehezen visel mindent, ami nem úgy van, ahogyan azt ő akarja. Mézes-mázas szeretetnek, törődésnek álcázva irányít másokat kénye-kedve szerint, igaz, nem rossz szándékkal, de

mindenképpen elnyomóan. Beleszól mások életébe, és nem akarja észrevenni, hogy ezt az illető nem akarja, bármennyire is gondtalan lenne az élete, hiszen a mami családcentrikus, mindent megtesz a fiataloknak, gyönyörűen varr, elintézi, amit kell – akkor is, ha ezt mások nem kérik. Tulajdonképpen mások helyett is szeretne élni, ha hagyják. Azzal pedig, hogy nem hagyják, akkor szembesül először, amikor kiderül, hogy fia, akinek végre sikerül egy jó partit szerezni, elhagyja a szülői házat.

Aztán azzal is szembesülnie kell, amikor Liza megmondja neki, mennyire elviselhetetlen, és felolvassa Eszfirnek fia hozzá küldött levelét. A történet itt fordulhatna át tragédiába, hiszen a mami sértettségében kiugrik az ablakon – és ez itt valóban így is történik, Eszfir a látványos díszlet egyik ablakából veti ki magát. Csakhogy. A helyzet inkább komikus lesz, mert a mami elpusztíthatatlannak bizonyul: esésekor felfogja egy fa, és a kalandot lényegében sértetlenül ússza meg. Jellemző, hogy a legnagyobb baja akkor esik, amikor a kórházban kijön a röntgenből, elesik és eltörik a karja… (Meg is jegyzi: ilyen ez a zsidó mázli.)

A mama tehát visszatér, és ugyan nemrég szembesítették nehezen elviselhető személyiségével, olyan, mintha meg sem hallotta volna a véleményeket. Sértettsége elillant, és a helyzetet átértékelve lényegében ugyanúgy ő akarja meghatározni a fiatalok sorsát, mint korábban.

Maguk a fiatalok, Szonyecska és az őt elcsábító volt iskolatársa, Vitya (akit sokáig csak a háttérben látunk tenni-venni katonaruhában, így emlékeztet a mama elhunyt férjére, Benjaminra) a maguk naiv módján állnak hozzá a helyzethez. Irányíthatók, ugyanakkor mennek az érzelmeik, ösztöneik után. Meg is lesz ennek az eredménye, hiszen kiderül: az esküvő hajnalán elhagyott ifjú feleség várandós…

Mit tesz a mama a hír hallatára? Kicsapja-e a korábban az otthonába költöztetett leányzót vagy épp ellenkezőleg? Ezt itt és most nem árulhatom el, ám az biztos, hogy nem véletlenül látunk a díszletben annyi bájos, színes baba- és gyerekruhát.

Az Unokám, Benjamin együttérző humorral megrajzolt történet anyaságról, hagyományőrzésről, ragaszkodásról és elengedésről, fájdalmasan szép női sorsokról. Érződik, hogy a színészek, alkotók (a zenét Matkó Tamás szerezte, a jelmeztervező Varga Lili, a rendező pedig Kerkay Rita) szeretettel, kedvvel dolgoztak a darabon.

Legközelebb január 7-én játsszák a Pelikán Fészekben.