Élőben játszott a Boban Marković Orkestar (galéria)

Vajon milyen lehet a klasszikus balett elemeket felhasználó kortárs táncszínház és a tüzes, érzelmes, balkáni motívumokkal teli zene házasításának gyümölcse? A Parádé névre keresztelt produkciót figyelve kiderült, hogy nagyon is finom.

Mondjuk, ha a világhírű Boban Marković Orkestar élőben játszik, arra még talán a holtak is föltámadnának - ahogyan a színpadon olykor elfekvő, kidőlő táncosok is fölpattantak a koreográfia részeként.  Persze, többnyire nagyon is intenzív mozdulatokkal táncoltak, megjelenítve a férfiak és nők közötti csintalankodás, vetélkedés jellegzetességeit: a femme fatale utáni epekedést, a férfiak kakaskodását, a nők huncutkodását. Tették mindezt sokszor kifordítva, bőséges iróniával fűszerezve, Egerházi Attila, az idén ötödik éve alapított és azt ünneplő balettszínház koreográfus-igazgatójának elképzelése szerint. Maga az élet, annak körforgása, leglényege jelent meg előttünk minden fájdalmával és gyönyörével a többnyire dinamikus, olykor kissé melankolikus zenei kísérettel. Az előadás fontos kelléke volt egy aranyszínű gömb, egy labda, amelyet a táncosok néha felemeltek, forgattak, máskor ráültek, ráfeküdtek, lecsúsztak róla, az esetlenség látszatát keltve, nevetést kiváltva. S volt, hogy ezen a labdán rugózott férfi és nő felváltva – fent és lent, szintén vicces hatást keltve.

A zenekar előtt latinos ruhában, egyedül táncoló nő viszont ezzel szemben kissé fájdalmas látványt nyújtott – majd a többi táncos megérkezésével újra harsány, vérpezsdítő koreográfia kerekedett. Így váltakoztak végig a táncos jelenetek, amelyet a Boban Marković Orkestar legutóbbi, Mrak című albumának zenéje inspirált.

Az öltözékekben látványos kontraszt érvényesült: míg a zenekar tagjai s maga a rendkívül karizmatikus Boban Marković is egyszerű, fekete-fehér ruhát viselt, addig a táncművészek a fekete nadrághoz és a natúr színű felsőhöz színes ingeket öltöttek magukra. És míg a zenészek szinte végig statikusan ültek (leginkább Boban állt fel egyszer-egyszer éneklés közben), addig előttük folyamatosan „hullámzott” a mozgással telített színpad.

A parádés est vége felé régebbi zeneszámok is elhangzottak, a koreográfia ezekre teljesedett ki igazán, és miközben az addig a táncosok fölé kifeszített, középen lyukas, szoknyára emlékeztető textildarab aláhullott, fentről „aranyeső” zuhogott a táncosokra. Pazar látvány volt, amelyet megkoronázott – ha már Királyi Napok – az, hogy a produkció végén a művészek felhívták a színpad közelében lévőket egy rövid időre táncolni. Mindezt a közönség soraiban nagy ováció fogadta, akárcsak magát az előadást, miután zenészek és táncosok együtt hajoltak meg.

Zárásként Egerházi Attila is megérkezett a színpadra, és Bobannal kölcsönösen köszönetet mondtak egymásnak, valamint a városnak a Parádé székesfehérvári bemutatásáért. A szerb zenekarvezető szép gesztusként magyarul is elmondta: „Köszönöm szépen”, majd ismét énekelt néhány sort saját anyanyelvén.

Miután a színpad lassan, tapstól kísérve kiürült, a tömeg még beleveszhetett a Királyi Napok Fő utcai forgatagába, magában tovább dúdolva az életigenlő balkáni dallamokat.