Rendszerek és életek, ahogyan Hobo látta

„Majdnem hatvan éve figyelem a popzenét és elég régóta külön úton ugyan, de kapcsolatban vagyok vele. Sok éve foglalkoztat a gondolat, hogy valamilyen formában megírjam azt a rengeteg mindent, amit a szakmáról, kollégákról tudok. A könnyűzene történetével foglalkozó újseggírók legtöbbje hazug és a mindmáig jelenlévő, sőt egyre szaporodó klikkek valamelyikét szolgálják, gazdáik érdekeit szolgálva átírják azt, ami történt. Mára kiderült, hogy szinte mindenkit üldöztek, hogy már a Táncdalfesztivál is az ellenállás, vagy a lázadás egyik színtere volt. Ám az szóba sem kerül, hogy mindmáig milyen kísértések és kihívások érték-érik a zenészeket, mit kellett-kell megtenniük, vagy kikerülniük, hogy a pályán tudjanak maradni. A történet, amit megírtam és előadok, nem rólam szól, én csak továbbadom, amit tudok. Elsősorban azért, hogy ez a nézet is fennmaradjon, ne csak a kiherélt, vagy átfényezett múlt és a szánalmas jelen” – e szavakkal ajánlotta az előadást Földes László Hobo a Nemzeti Színház oldalán.

Nyilván tudja, mit beszél, még ha sarkosan is fogalmaz, hiszen 78 évéből kiszámolni is nehéz, mennyit töltött színpadon. Az utcazenészt április 13-án mutatták be a Nemzeti Színházban, a Vidnyánszky Attila rendezésében készült darab a Színházi Olimpiának köszönhetően került Székesfehérvárra. Hobo úgy tervezte, végigjárja a főváros kerületeit és ötletszerűen bukkant volna fel különféle utcákban, tereken azért, hogy énekeljen. Így született meg Az utcazenész, majd a Hobo az utcán kezdeményezés. Az előadás során a székesfehérváriak egy zenész sorsát követhették végig, egy olyan férfiét, aki elsősorban Beatles és Bee Gees dalokat játszott, majd benevezett a Ki mit tud?-ra és a Táncdalfesztiválra, idővel sikeres celebbé vált, ám végül rossz véget ért a pályafutása.  

Ezért csak a zene maradt számára vigaszul. Hobo egy 1968-ban írt dallal kezdett a gyülekező esőfelhők alatt, így aztán volt, aki emlékeiben visszatért a hatvanas évekbe és úgy nosztalgiázott, a fiatalabbak pedig csak elképzelték azt, amiről énekelt. Aztán jött egy korai Hobo Blues Band szám, és jól ismert rekedtes hangján megkérdezte: „Ki vagyok én?” És folytatta rendületlenül. A dalokat gitár kísérte, az egyes zenei üzeneteket történetek kötötték össze a múltról, a magyarországi könnyűzene letűnt világáról, amire talán mindenki másként emlékezik, de amit ő így látott hosszú zenei pályafutása alatt.   

Szerző: Tihanyi Tamás