Cserta Balázs újabb fontos szakmai elismerést kapott

A koncerteken jellemzően a háttérben marad, igaz, olyan is van, amikor ő és hangszere a főszereplő. Nem nyomul állandóan a közösségi médiában, nem osztja meg úton-útfélen, kivel, mikor és hol lépett fel, mégis sokan tudják, mit csinál és mennyire elhivatottan foglalkozik a zenéléssel. Szerénységét és tehetségét édesapjától, Cserta Gábortól is örökölte, akit szintén zenészként ismerhet a székesfehérvári és környékbeli közönség. Cserta Balázs a minap kapta meg a veszprémi alapítású Hangvilla-díjat, ennek apropóján beszélgettünk vele a fehérvári Hermann László Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolában, ahol 2008 óta folyamatosan tanít. 

A Hangvilla-díjat néhány éve adják át a könnyűzenét művelő eladóknak, zenészeknek. Te mint sokoldalú session zenész vehetted át az elismerést – hogy alakult ki ez a sokoldalúság és jelenleg miben nyilvánul meg? 

– Gyerekkorom óta érdeklődöm több művészeti ág és műfaj iránt. Akkoriban nemcsak zenéltem, hanem két lánytestvéremmel és a bátyámmal együtt néptáncoltam is. A sokoldalúság aztán nyilván édesapám miatt is van, aki egyrészt foglalkozik versmegzenésítésekkel, másrészt volt könnyűzenei formációja is, ahová nagyon fiatalon becsatlakoztam. A néptánc mellett elkezdtem furulyán és klasszikus klarinéton tanulni, és már a zeneiskola második évében bekerültem a Bakony Népzenei Együttesbe. Innentől egyértelmű volt, hogy a klasszikus zene mellé betársul a népzene. Pár év után pedig jazzt kezdtem tanulni Muck Ferencnél a Hang- Szín-Tér Big Band kapcsán, és szinte észrevétlenül belekerültem a könnyűzenébe, aztán ez a három műfaj meg is maradt. 

Mindig kérdezik, hogy melyik mellett köteleződnék el igazán, de nem tudnék választani, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége. Egyszerre vonz a régies, népi hangzás és a kortárs, úgymond világzene. És azt is gondolom, hogy nincs egyik a másik nélkül. Már jó néhányszor kiderült a klasszikus zenetörténet kapcsán, hogy a legnagyobb zeneszerzők népzenéből is merítenek. Magam is azt gondolom, hogy az egyik műfaj segíti a másikat, például a népzenében is ugyanúgy benne van az improvizáció lehetősége, mint a jazzben. A klasszikus zenében szintén újra kezd előtérbe kerülni az improvizálás. Liszt is zseniálisan rögtönzött a hangversenyei ráadásaként. 

A sokoldalúság a hangszerválasztásban is megnyilvánul. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen jazz szaxofon és népi klarinét-tárogató szakokon diplomáztál. Számos fúvós hangszeren játszol – hogyan találtál el ezekhez? 

– Az első fő hangszerem a klarinét volt, utána jött a szaxofon és a tárogató. Ám most nem tudnám megmondani, hogy melyik az elsődleges. Igyekszem mindegyiket hasonlóképpen művelni. A választás kapcsán arra emlékszem: gyerekként furulyázni tanultam, mert az volt otthon. Aztán a tanárnőm azt mondta egy év után, hogy inkább klarinétozzak, és én ezt elfogadtam. Idővel bele is szerettem a hangszerbe, majd ehhez jött a többi fafúvós. 

Nem könnyű veled időpontot egyeztetni, mert szinte mindig utazol, próbálsz vagy előadáson vagy, ha pedig nem, akkor tanítasz. Sokoldalúságod a zenei projektek terén is nyilvánvaló – melyekben szerepelsz mostanság? 

– Nem tudom megszámolni, ám az a szerencsém, hogy akikkel együtt dolgozom, azok elfogadják, hogy sokfelé vagyok. Vannak olyan zenekarok, projektek, amelyek csak évi pár fellépésre kötnek le. Ilyen például a székesfehérvári Coco Loco. Rajtuk kívül 6–8 formációval dolgozom rendszeresen. Közéjük tartozik az Alba Regia Néptáncegyüttest kísérő Galiba zenekar, a Modern Art Orchestra, a Fehérvár Big Band, benne vagyok a Duna Művészegyüttes zenekarában, dolgozom Bíró Eszterrel gyerek- és felnőttműsorban, illetve Pirok Zsófia flamenco táncossal, valamint Gájer Bálinttal és Szirtes Edina Mókussal is van sok közös munkánk. Ezeken kívül alkalmazott zenei felkérésekkel és stúdiómunkákkal is megkeresnek. Tanítok továbbá a Hermannban népi furulyát, népi klarinétot és dudát, valamint szaxofont. A zeneakadémián öt éve vagyok óraadó tanár, most hetente egyszer oktatom a népi fúvós hangszerek tudományát. 

A fehérváriak az utcaszínházi előadások zeneszerzőjeként, irodalmi estek szereplőjeként találkozhatnak visszatérően a neveddel, illetve színházi, táncos produkcióban is zenélsz. Hogyan alkotod meg az utcaszínházi előadások, ünnepségek zenéjét? 

– Nagyon s zerencsés vagyok, mert Matuz János író-rendezőnek mindig van konkrét elképzelése. Elmondja, hogy milyen zenei világot képzel el, mi a történet, hogyan épül fel a szöveg, én pedig ez alapján dolgozom. Többször működtem együtt ebben a munkában is Szirtes Edina Mókussal, akit közel húsz éve ismerek, és nagyon jó közöttünk az alkotói kapcsolat. Ő rengeteg színházi és alkalmazott zenét szerez, de összeköt minket a Szirtes Folk Band is. Mit csinálsz kikapcsolódásképpen, ha van egy kis szabad időd? 

– Mivel a munkám a hobbim is, ezért jellemzően azt szoktam mondani: nem dolgozni megyek, hanem zenélni. És a szabad időmben is zenélek, illetve nyáron, jó időben horgászni szoktam.