Adáshiba

2022.11.26. 20:00

A jelenkor problémáit humorba ágyazva jeleníti meg az Adáshiba

„Történik napjainkban, sajnos.” – ezen gondolattal nyit Szakonyi Károly legismertebb drámája, amelyet idei évadában a fehérvári színház is műsorra tűzött. Hiába telt el fél évszázad, a kütyük világa ma is vákuumként szippantja magába a kor emberét.

Héjj Vivien

A jelenkor problémáit humorba ágyazva jeleníti meg az Adáshiba – képünkön Zsurzs Kati, Varga Lili, Gáspár Sándor és Kovács Tamás

Fotós: Juhász G. Tamás

Emlékeznek még arra az időszakra, amikor hirtelen egyre több háztartásban lett televízió, s a családok esti programját jobbára az akkoriban jellemzően még fekete-fehér képet sugárzó készülék biztosította? Ezen időszakot idézi azóta is a töretlen népszerűségnek örvendő Adáshiba, melyet elsőként 1970-ben mutattak be a Vígszínházban. Az azóta megannyi országot megjárt darab mondanivalója napjainkban minden eddiginél aktuálisabbnak tűnik. Legutóbb a Játékszín és a Vörösmarty Színház koprodukciójában láthatta a színházkedvelő közönség a hű korképet adó előadást.
A Bódog család születésnapot ünnepel, de inkább csak úgy mellékesen: ki a televízióval, ki az okostelefonjával van elfoglalva. Együtt vannak, mégis mindenki a saját maga kicsiny világában marad. Már a tiramisu sem tartja össze a családot. Ezen kettősségről is kérdeztük a családfő szerepében feltűnő Gáspár Sándort és a feleségét alakító Zsurzs Katit.
A darab megírása óta több, mint fél évszázad eltelt. Azt gondolhatnánk, rengeteget változott azóta a világ, az előadást látva mégis az az érzése az embernek, mintha ma is ugyanott tartanánk, mint ötven évvel ezelőtt.
Gáspár Sándor: – Feltételezem, hogy ez a felismerés inspirálta a darab rendezőjét és az igazgatóságot is arra, hogy bemutassuk ezt a darabot. Örülhetünk annak, hogy van egy olyan magyar kortársunk, aki egyben klasszikus is, és nemcsak Magyarországon, hanem a világ sok-sok részén játsszák ezt a színdarabot, mondhatnám úgy is, hogy aktualitása globális. A kütyük sokszor átveszik az életünkben a vezérszerepet a kapcsolatteremtés szerepe helyett. Kettős érzés van bennem, mert egyrészt egy színész feltétlen örül annak, hogyha azt látja, hogy a darabra vevők a nézők. Érzékenyen reagálnak rá, de ugyanakkor mint magánember kicsit elszomorodok, hogy nem sokat változott a világ. Nemcsak az az elszomorító, hogy elbeszélünk egymás mellett, hanem az is, hogy ez a fajta létezés kitermeli azt a gondolkodást, ami az embert egyszerűen inaktívvá teszi és amitől a maga kis buborékjában kezd élni. Innentől kezdve – pláne az a szerep, amit én játszom, a családfő szerepe – nem engedi a közvetlen környezetét, az általa egyébként nagyon szeretett családtagokat kitörni ebből a burokból.

Gáspár Sándor
Fotós: Fehér Gábor / FMH

Zsurzs Kati: – Abban nem változott semmi, hogy nem figyelünk egymásra, felszínesek vagyunk. Bár azzal áltatjuk magunkat, hogy törődünk egymással, de sokszor mégsem. Szerintem még rosszabb lett a helyzet, mert a darabban még egy kollektív tévénézés volt, most pedig, amikor már mindenki a telefonját nyomkodja, még a tévét sem nézzük együtt.

Zsurzs Kati
Fotós: Fehér Gábor / FMH

Akkor ebből a szempontból a darab egyfajta görbe tükröt állít a nézők elé?
G.S.: – Abszolút, a nézők és a társadalom elé is. A darab azért zseniális, mert mindeközben szeretettel beszél az emberekről, az író pontosan megérti a történések okait, és ezekért a kisembert nagyon nehéz felelőssé tenni. Mivel a darab műfaja abszurd, nagyon sok humorlehetőség is van benne. Ebben a tragikomédiában a problémák felismerése a nézők számára nem egy fejbevágós, baltás szembesítés, nagyon sok nevetés vezeti el a nézőt a felismerésig. Tulajdonképpen mi is nevetünk.
Zs.K.: – Nekem volt tanítványom – felnőtt fiú –, aki eljött, megnézte a darabot, és teljesen le volt sokkolva. Azt mondta: nálunk otthon ugyanez van. Itt szembesült valamivel, amit korábban nem fogalmazott meg magának.

A darab eredetileg a '60-as években játszódik. Akkoriban az önök életében milyen szerepe volt a televíziónak?
G.S.: – Emlékszem, nekünk elég hamar volt televíziónk, egy fekete-fehér készülék. Szentesen nőttem fel, és teljesen természetes volt, hogy este 6 után, fél 7-re jöttek át a szomszédok hozzánk, hozták a kis sámlijukat, és együtt néztük a televíziót. Együtt néztük a híradót, a filmeket, aztán mindenki szépen elbúcsúzott és hazament. Ez akkoriban egy közösségi élmény volt akkor még. Aztán a '70-es években, amikor már több háztartásban volt tévé, kevésbé jártak át az emberek sámlival a szomszédba. Tehát míg az elején egy közösségi élményt jelentett, utána már sokkal inkább az izoláció egyik eszközévé vált a televízió.
Zs.K.: – Mi azon kiváltságosok közé tartoztunk, akik elsők között kaptak egy Oriont, mivel anyám a tévénél dolgozott. Döbbenten ültünk előtte és néztük, soha nem felejtem el. Először valami sportműsor ment, azt hiszem boksz vagy úszás. Nálunk – mivel családilag érdekeltek voltunk – mindig ment a tévé. Állandóan. Ez a mai napig így van.

Mostanság mennyire kapnak helyet a „kütyük” az önök életében?
G.S.: – Megpróbálok úgy ügyeskedni, hogy lehetőség szerint ne legyek kiszolgáltatva a mindenkori jelzéseknek, pittyegésnek, mindenféle őrületnek. Van egy tabletem, amit kifejezetten a munkára használok, és van egy kifejezetten primitív, egyszerű telefonom is, amit csak telefonálásra és üzenetküldésre használok.
Zs.K.: – Én sokat nézek tévét, bár már nem nézek semmilyen hírműsort. Leginkább filmnézésre használom, gyakran nézek krimiket, és sajnos az okostelefonra is nagyon rászoktam. Ezen intézem az életemet. Akkor vettem, amikor késtem valahonnan három órát, és nem tudtam szólni, hogy jövök-e, hol vagyok. Mindaddig ellenálltam, de akkor gyorsan vettem egyet. Ma már nem is tudnék dolgozni nélküle, mert olyan világot élünk, hogy rögtön kell a válasz. Ha nem válaszolok azonnal, hívnak mást. Sokat játszom is a telefonon, nekem ez feszültséglevezető, ami teljesen kikapcsol. Egy kicsit függőjévé váltam, sajnos.

Önök szerint mit üzen a mai kor Bódog családjainak az Adáshiba?
G.S.: – Azt üzeni, hogy próbáljunk kicsit rálátni önmagunkra, hogy ne a „felhőben” éljünk, ne lőjük föl magunkat „felhőbe”, ne gondoljuk, hogy az energiáink ott örökíthetők. Próbáljunk itt a Földön élni, egymást csodálni, egymást szeretni, kommunikálni, és próbáljuk észrevenni a környezetünket, az életünket.
Zs.K.: – Azt gondolom, ebben a darabban mindenki magára ismer. Lidércesen élünk, nem figyelünk arra ami fontos, sokszor nem figyelünk egymásra sem. Még a jó öreg Jézus Krisztus is jöhet akár… Szörnyű irányba tart a világ, és ezt Szakonyi Károly nagyon jól meglátta, bár szerintem ő sem gondolta volna, hogy még ötven év múlva is ennyire aktuális lesz az Adáshiba.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában