Őze Lajos: A végleteket keresem

A Művészi pályák címet viselő sorozatban rendre Gajdó Tamás színháztörténész és Csadi Zoltán színész, színháztörténész, a Bartók színház művészeti igazgatója közösen vázolták fel egy-egy kiemelkedő művész pályaképét, Őze Lajos esetében azonban egy igazi bennfentes is segítette a felfedezőmunkát: Őze Áron, a Bartók igazgatója őszintén beszélt édesapjáról. – Számos kiváló színészről mondták, mondják, hogy színészóriás, a különbség „csak” annyi, hogy Őze Lajos valóban az volt – vezette fel a beszélgetést Gajdó Tamás. 

Arra is felhívta a figyelmet, Őze egy nagyon erős mezőnyben (Bessenyei, Törőcsik, Avar, Kállai, Both…) alkotott kimagaslót. Őze Lajos 1935-ben Szentesen, egy városszéli parasztházban látta meg a napvilágot. Nem volt könnyű gyermekkora. – Édesapja, Őze Lajos mészáros nem volt egyszerű eset. Gyakorta elindult szerencsét próbálni, azaz hosszabb-rövidebb időre eltűnt. Ekkor a szakácsnőként dolgozó mamikára maradt a család fenntartásának minden terhe. Apu nevelőszülőkhöz is került, ahol súlyos, az egész további életére kiható traumatikus élmények érték. Ekkor kezdett el dadogni, emiatt pedig az iskolában a kortársai rendre kiközösítették. Nehezen illeszkedett be, szorongó fiatal vált belőle – idézte fel az első éveket Őze Áron, aki testvérével később többször is nyaralt a szentesi szülői háznál. Őze Lajos a magányát olvasással oldotta, végül pedig ennek köszönhetően sikerült feloldani dadogását. Mezőgazdasági technikumban folytatta tanulmányait, különleges versmondási tehetségére itt figyelt fel Sári Ilona magyar–történelem szakos tanárnő. Keresztülverekedte magát az összes, nagyon komoly kihívást jelentő rostán. 

A Színművészeti Főiskolán Gellért Endre színészpedagógus felfigyelt Őze Lajos tehetségére, és különórákon is foglalkozott vele. A diploma után, 1956-ban Miskolcra szerződött, ám Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója, későbbi főrendezője már ekkor előszerződést kötött vele. 1959- ben lett a Nemzeti társulatának tagja, és itt játszott haláláig. „Sokszor írták rólam, hogy a végleteket keresem. Ezt természetesnek tartom. Egész egyéni életemet, környezetemet is a végletek jellemezték. Íme, egy családi példa: apám úgy tudott jó estét köszönni, hogy a lélegzetünk is elállt tőle. Ó, ha ezt tudnám játszani egyszer! A köszönését, a tekintetét, az indulatait. Ahogy megállt, és vártunk – mi lesz tovább? Majd kiderült, hogy semmi, csak egy kis bosszúság érte. Ha vígjátékot játszom, mindig eszembe jut ez a dermesztő pillanat.” 

Amint Őze Áron visszaemlékezett rá, Lajos mindig dolgozott, színpadra fel, televízióba-rádióba be. Ez hajtotta, ez éltette, gyógyterápiaként tekintett a munkára, a színészhivatásra. Emlékezetes szerepek hosszú sora fűződik a nevéhez, a drámairodalom klasszikusaiban és a kortárs darabokban egyaránt nagy sikert aratott. Egy ártalmatlannak tűnő betegség során az 1960-as évek végén kiderült, nyirokrákja van. Az orvos azt mondta, vagy pár hónapja, vagy 15 éve van hátra. A kórházi kezelések mellett is folyamatosan dolgozott. A Bartók színháztörténeti beszélgetésén számos emlékezetes előadást, filmszerepet is felidézett Csadi Zoltán, Gajdó Tamás és Őze Áron. A Bacsó Péter által 1969-ben rendezett A tanú generációk kultuszfilmje lett. Acél Györgyék az elsők között látták A tanút. Remekül szórakoztak rajta, majd a fiókba tették tíz évre. 

– Arra biztosan nem számítottak, hogy ebből hosszú évtizedek után ekkora durranás lesz. Érezték, hogy ez a fricska jól sikerült, de hallgattak róla. Nem véletlenül, hiszen több mint tíz évig be sem mutathatták a filmet. Kállai Feri bácsit is kérdeztem erről, ő sem sokat mesélt. Annyi ismert, hogy a forgatás után Aczél Györgyék megnézték, mint mondják, baromi jól szórakoztak, aztán fiókba tették A tanút – mondta el Őze Áron, aki hozzátette: – Bacsó Péter édesapám életét is meghosszabbította, hogy bár tudta, már nagyon beteg, mégis őt kérte fel a Hány az óra, Vekker úr? című filmjének egyik főszerepére – a forgatási időszak alatt halt meg 1984-ben. A Molnár Gál Péternek adott interjúban megkérték, foglalja össze: ki is az az Őze Lajos: „Szentes, gyermekkor, félelem, szorongás, kisebbségi érzés, figyelem, utcán, úton, útfélen, játék, könyv, lapok, színház, ez vagyok én”.