Péntek Imre életművének fontos darabja legújabb verseskötete

Nála nem volt csipetnyi az ég, nála hatalmas romantikus képek bűvölték el az olvasót. Azóta összezsugorodott volna a teremtett világ? Vagy a költői látásmód? Lehet. Egy biztos: a Fejér megyéhez és Székesfehérvárhoz oly sok szállal kötődő Péntek Imre világát finoman jelzi ez a cím. Kicsit talán groteszk is. 

Ám mindenképpen a kiteljesedő életmű fontos új darabja ez a verseskötet. Pontosabban: nemcsak vers, hanem kispróza, sőt, jelenet is van benne. Ez utóbbi a Tojáshegy, ez az abszurd egyfelvonásos. Arra is gondolhat az olvasó, hogy ez a mű esetleg egy készülő dráma előzménye is lehetne. Ízig-vérig mai játék, sok ötlettel és leleménnyel. Egyértelmű, hogy szerzőnk érti a színpadi nyelvet, annak törvényszerűségeit. Itt is jellemzi a nyelvi játék, szinte fürdőzik benne. Persze versikék is beépülnek a szövegbe, erősítvén a csúfondáros és élvezetes kalandot. Tánc és ének fűszerezi a történetet, ami persze nem nevezhető hagyományos értelemben drámai cselekvések sorának. Egyértelmű, hogy olyan szerző alkotása a Tojáshegy, aki elsősorban költő, de ez már megesett másokkal is, Vörösmartytól Weöresig vagy éppen Kiss Annáig. Hasonló értékek jellemzik a kötetnyitó Horgásztó című kisprózáját is. A háttérben persze ott van Péntek Imre egyik kedvenc időtöltése is. Azt is mondhatjuk, hogy az írás egyfajta sajátos írói „használati utasítás” a horgászni induló embernek, tele szellemességgel. Frappáns befejezése: „…A délután unalmas. Most már csak az alkonyi pontyoknak van esélyük. (Neked kevés)…” S ha a Tojáshegyben drámai lehetőséget láthatunk, akkor itt meg novellisztikusat. 

Természetesen a kötetben olvasható művek többsége vers. Új színekkel, formai és tartalmi gazdagsággal. Péntek Imre nem tagadja meg önmagát. Abban sem, hogy a tőle megszokott módon reagál életünk legújabb jelenségeire, és így itt sem marad el az „emlékpróba”, a múló idő okozta pillanatrögzítés. Az emlékezés talán legszebb példája A vén fahíd című költemény. Egy régi emléket, egy hajdani találkozást idéz föl, finom lírával, ezúttal mentesen az iróniától vagy a játékosságtól. Szép befejezése, némi nosztalgiával: 

„…Azóta eltelt az idő – 

homályos az emlékek tükre, 

de ott koppannak lépteink 

a vén fahídon mindörökre…” 

Egyfajta „őszike” is ez a vers, benne rejlik a végső nyugalom felé tartó ember korai megnyilvánulása, egy mindmáig élő történet megörökítése… 

Ilyen mozzanatokban, a tragikus és komikus elemek egymásmellettiségében is gazdag a Csipetnyi ég. Egy kiforrott életmű tulajdonosának érvényes eredménye. 

* 

(S közben eljött a 80. esztendő. Persze ez hihetetlen. Tehát igaz… Emlékeimet évekkel ezelőtt már megírtam. S ez a „szárnyas idő”… Testi nyavalyák itt is, ott is. De a lélek szabad. Isten éltessen, kedves Imre!)