Élete történéseit veti papírra az ercsi művész, Szöllősi Bernadett

„Mindig kell, hogy legyen idő szeretni, / ami jön, fogadni, ami megy, engedni, / a jelenben kell élni, az itt és mostban, / addig kell leírni, míg van erő a tollban” – hangzik Szöllősi Bernadett költő Mindig Kell című versének első strófája. Ebben a néhány sorban körülrajzolódik a 34 éves, sugárzó lelkű ercsi művész költői hitvallása, aki már általános iskolás kora óta rajong az irodalomért. Mint mondja, sok mindenbe belekóstolt életében – tangóharmonikázott is többek között –, de a saját, belső hangját, papírral és tollal a kezében találta meg. 

– Az olvasás szeretete korábban toppant az életembe, mint bármi más, édesanyámnak hála. De sokat köszönhetek általános iskolai tanárnőmnek, név szerint Bus Kati néninek is. Magával ragadó órái, foglalkozásai (Kincskereső Klub) és egyedi látásmódja szerettették meg velem az irodalmat, és lettem végérvényesen a betűk és rímek szerelmese. Már kiskamaszként is írtam verseket, amivel szerintem nem vagyok egyedül, és csak úgy, mint mások, sokáig én is egy fiók mélyén rejtegettem őket. 2014-ben tört meg a jég, egy olvasói portálon meghirdetett pályázat apropóján. Ennek eredményeként először jelentek meg írásaim nyomtatásban – a Tetovált mementó című antológiában. Innen indult minden, és ekkor vált az életem részévé is az írás. 

Mint mondja, spontán és nem kényszerből ír, a saját életéből és fantáziájából merít. Ha például egy drasztikus fordulópont következik be a magánéletében, azt veti papírra, egyébként pedig a napok történéseiből szerez ihletet. 

– Egyszerűen csak le­írom, amit látok, érzek, se többet, se kevesebbet. Talán a versek hétköznapiassága miatt is könnyű azonosulni a verseimmel – hiszen tényleg alapvető, a mindennapi élet részét képező dolgokról és problémákról írok. Meg talán azért is, mert sokan személyesen is ismernek: csak egyszerűen én vagyok a lány a szomszédból, minden cicoma és felhajtás nélkül. De talán az is segít, hogy sokszor veszek részt helyi vásárokon, író- és könyvsimogatókon, ahol kötetlenül beszélgetek bárkivel, aki megtisztel a jelenlétével. A pandémia idején kérésre házhoz is vittem a rendeléseket, rengetegen éltek ezzel a lehetőséggel, és nekem is jó volt ilyen módon kicsit kimozdulni. Sokszor mondták már, hogy a verseim a „nahát, ezt én is megírhattam volna!” érzést keltik az olvasóban. Ezekből az apró-cseprő érzésekből született meg az Egy lélek margójára (2016) című első kötetem, amit a Szív-garzon követett (2017), és tavaly jelent meg a Kabátzseb-magány (2021) címre keresztelt harmadik. A célom nem több mint, hogy egy fárasztó nap végén, vagy a nehéz időkben kellemes percet, mosolyt és még minden mást is adhassak, amit egy vers vagy akár egy gondolat ébreszthet az emberben. A visszajelzésekből szerencsére tudom, hogy tényleg van értéke annak, amit csinálok. 

Sokaknak egyfajta kapaszkodót nyújtanak alkotásai a nehéz időkben, s ahogy fogalmazott, ezért már megéri tollát sercegtetnie. Egy 42 éves hölgy – miután elvesztette élete szerelmét és gyermekének édesapját – magára tetováltatta a Szív-garzon könyvborítóját, mintegy hálaképpen, mert a benne lévő versek adtak neki erőt ebben a nehéz időben. 

– A fenti eset írói munkásságom egyik legmeghatározóbb élménye, és emellett mondhatom, hogy a legszomorúbb is. S az, hogy valakinek ismeretlenül is segíthettem csak azzal, hogy kiírtam magamból lelkem vívódásait, fájdalmát, hihetetlen érzés. Talán erre mondják azt, hogy minden rosszban van valami jó. Tragikusan fiatal halála miatt nem volt lehetőségem megismerni édesapámat, a hozzá fűződő emlékek, amiket csak fényképekről és magnószalagokról tettem a magamévá, sok írásomat ihlették, egyik legkedvesebb versem is neki íródott, amely ekképpen kezdődik: „Az én apám egy égre hullott csillag, / ő a legfényesebb pont az Orion övén, / meleg nyári éjszakán Tihanyban a visszhang, / mikor a sötét épp csak megpihen az utcák kövén…” (Kabátzseb-magány) 

– Az emberi érzések mellett az emberi kapcsolatok is nagyon inspirálnak. A legújabb kötetemet nagyon szépen le lehet erre vetíteni – helyet kap benne a szerelem, amit a párom inspirál, gyermekversek, amiket családunk legkisebb tagja ihletett, és még sorolhatnám. Gyönyörű unokaöcsém, Hunor miatt a meseírásba is belekóstoltam – a jövőben remélem, hogy lesz lehetőségem ezt komolyabban is művelni. Van egy szinte velem egykorú nővérem és bátyám, velük is szoros kapcsolatot ápolok, csakúgy, mint édesanyámmal. Neki szintén nagyon sokat köszönhetek, és számos versem múzsája volt. De ezen kívül is sok mindenből merítek inspirációt a verseimhez, legyen az akár Ercsi, egy kósza napsugár vagy egy park, ahol az ősz levetkőztette a fákat. Ha kortárs, akkor példaképeim egyike Sárhelyi Erika. Gyönyörűen bánik a szavakkal, versei simogatják az ember lelkét. Remélem, egyszer én is úgy forgatom a szavakat, ahogy ő teszi. Ehhez rengeteg, tollal a kezemben töltött időre lesz szükség, de ezt nem bánom, hiszen minden perc, amit a papír felett töltök el, nem elvesz belőlem, hanem hozzám ad.