Ritkán hallható zeneművek csendültek fel a bérleti hangversenyen

A nagyzenekari bérlet második estjét Aranykor címmel hirdette meg az Alba Regia Szimfonikus Zenekar. Találó módon, hiszen a program az európai zenetörténet egyik ragyogó időszaka, a klasszika zenéjéből adott – ritkaságokat is kínáló – válogatást. Az est első felét Antonio Salieri Axur, Ormus királya című operájának sinfoniája, majd Mozart Don Giovanni című operájának nyitánya indította. A két nyitányt Mozart A-dúr zongoraversenye (KV 488) követte, a fiatal magyar zongoristageneráció jeles képviselője, Ránki Fülöp előadásában. A szünet után Schubert viszonylag ritkán hallható 6. C-dúr szimfóniája (D 589) csendült fel, a zenekart Dénes István vezényelte.    

Úgy gondolom, jobb lett volna a második félidő elejére helyezni a Salieri-darabot (kiváló tanítványa, Schubert szimfóniája elé), mivel így egyfelől a Don Giovanni-nyitány nyitányaként funkcionált, másfelől sokadszorra idézte fel Mozart és olasz kollégája untig ismert, nagyrészt fikciónak tekinthető kapcsolatát. Az Axur-nyitány – elsősorban kis terjedelmének köszönhetően – persze nem borította fel a program egyensúlyát, ám óhatatlanul vesztesként jött ki az 1787-ben komponált Don Giovanni-nyitánnyal kreált versenyhelyzetből. 

Az 1786 márciusában befejezett A-dúr zongoraverseny fisz-mollban álló, a barokk zene egyik kedvelt tánctípusát, a siciliano-t idéző csodálatos lassú tételéről nevezetes. Nem véletlenül kezdem itt értékelésemet: a nyitótétel – a két nyitányt is jellemző módon – korrekt előadásban hangzott el, a kifogástalan ízléssel és perfekt technikával zongorázó Ránki Fülöp is a szóló-cadenzában lépett ki csak a „biztonsági” zenélésből. A második tétel első hangjától kezdve azonban az interpretáció hirtelen szintet lépett: a zongora és a zenekar gondolatébresztő, izgalmas párbeszédbe kezdett egymással. Különösen a fúvós szólamok remekeltek: tiszta intonációval és választékos artikulációval társultak a hangszerén egyre felszabadultabban kommunikáló Ránki Fülöphöz. Őszintén sajnáltuk, hogy a pezsgő finálé oly hamar véget ért – lelkes ováció fogadta a szép produkciót. 

Schubert a szünet után felcsendülő, a korai szimfóniák sorozatát lezáró 6. szimfóniája érdekes kordokumentum: az 1818-ban befejezett darab a bécsi közönséget ezekben az években teljesen meghódító Rossini-hatásra adott sajátos zeneszerzői reakció. (Egyes elemzői szinte már-már túlzásnak érzik, ahogyan Schubert lemond saját nyelvéről, hogy helyette olasz dialektusban szólaljon meg.) A gyakorlott operakarmester Dénes István érzésem szerint ebből a sajátos szempontból kiindulva bontotta ki saját olvasatát, amely bővelkedett kissé teátrális dirigensi gesztusokban. Mindenesetre érdekes olvasatot hallhattunk, amellyel egyetlen ponton azért vitába szállnék. A finálé tempójelzése Allegro moderato, amelyet a szimfónia előadói hagyománya rendszerint kifejezetten visszafogott tempóként értelmez – nos, ezúttal a megszokottnál majdnem kétszer gyorsabban csendült fel a tétel, véleményem szerint a szerzői szándék teljes félreinterpretálásával.  

A Vörösmarty Színház nézőterét a koronavírus-járvány ellenére példás lelkesedéssel majdnem háromnegyedéig megtöltő közönségnek mindazonáltal így is szép estéje volt: hosszan tartó taps köszönte meg a zenekarnak és dirigensének az aranykort idéző bérleti hangversenyt.