Smohay-házi szeánsz

Telefonon invitáltak hétfőn dél­előtt, úgymond, neoavantgárd estre, melyet a Fejér megyei múzeumok KISZ-szervezete rendez Székesfehérváron, a Smohay-házban. Olyan szokatlan volt az időpont – este fél tíz –, hogy ugratásra gyanakodtam. De aztán, elsétálva a Jókai utcába, megnyugodva láttam: vagy ötvenen várakoznak a sötétben, főként fiatalok. 

Ím, egyszer csak kitárult a múzeummá lett hajdani polgárház ajtaja, beszivároghattak a meghívottak. Látni különben sem lehetett, de hogy még kevésbé lehessen, arról egy fehér lepelbe rejtőzött estvéli tünemény gondoskodott. A szemet bekötendő, fehér szalagot nyújtott át mindenkinek, s immár vakon botorkáltunk tovább, mint megannyi halálra ítélt avagy avatásra szánt szabadkőműves. Aki járt már itt, érzékelhette, hogy rövid botorkálás után Schaár Erzsébet alkotásainak gyűjteményéhez jutottunk. Gyertyaszál pislákolt egy szobor ölében, s kísérteties, fájdalmas hang recitált magnóról a Jelenések könyvéből: Pilinszky Jánosé. Kisvártatva megengedtetett a szemfedő levétele. A szomszédos szoba sejtelmes homályában afféle síri áldozatot bemutató élőkép bontakozott ki néhány közreműködővel, miközben idegesítően hosszú ideig egy metronóm kattogott, majd széttört tükörlapok csörömpöltek, cserepes virágok hulltak a földre. Pilinszky ismét megszólalt, most saját versei álomittas és egyben tiszta szavával. Újabb teremváltás: ablakon át sejtelmes pantomim. Ifjú test feszül korpusszá Schaár szobra fölött, egy leány sprayhabot fecskend az ablakra. Fény gyűl. Schaár Erzsébet nevezetes kisplasztikái sorozatát, a Székeket egyenként kirakják egy pultra egy fiatalember mélabús furulyázásától kísérten. Fújja, fújja, míg csak egy végzetnek is fölfogható néma játékos el nem ragadja előle a kottát. Avantgárd volt-e ez a szeánsz, nem tudom. ­Neónak annyiban neo volt, hogy Székesfehérváron egészen újszerűnek mondható közművelődési intézményeinek ily módon való hasznosítása. Maga a műsor, ha jól értettem, tisztelegni kívánt a 75 éve született Schaár Erzsébet és a nemrég elhunyt Pilinszky János emléke előtt, s egyben elmélyedésre ösztönözte a meghívottakat. A két alkotó szellemi öröksége világosabb ugyan annál, mint amit ez az este nyújtott, a múzeum KISZ-esei mégis elismerést érdemelnek nemes szándékú kezdeményezésükért. (Igaz ugyan, hogy Fehérvár nyári kulturális élete oly sivár, hogy az ember arra is hajlamos elismerően bólogatni, ha valahol két cintányért összevernek.) 

Évforduló: ok az ünneplésre

Az idén elhunyt, József Attila-díjas Kántor Péter költő utolsó kötete Elegendő ok címmel látott napvilágot, már a költő halála után. Kiadója nevében Dávid Anna így fogalmaz a fülszövegben: „Szerettünk volna még valamit együtt. Szerettünk volna még egy kötetet együtt. Elegendő ok ez? Elegendő ok. Legyen a címe: Elegendő ok.” A 100 éve, 1921. november 27-én született és 40 éve, 1981. május 27-én elhunyt Pilinszky János Kossuth-díjas, valamint több más elismeréssel jutalmazott költő esetében nyugodtan mondhatjuk: a kettős évforduló elegendő ok arra, hogy hétvégi összeállításunkban megemlékezzünk róla. S ha már ok, akkor ne feledjük elismételni azt sem: Pilinszky élete utolsó évében Székesfehérváron lakott albérletben. Korábban is volt azonban kötődése a városhoz, ahol több jelentős kiállítást nyitott meg. Pilinszky Jánosra emlékezik ebben az évben, különösen e napokban az ország. Emlékezzünk rá együtt e hasábokon is, és legfőképpen: verseit, prózáit olvasva. Ez így talán elegendő és hozzá méltó lesz az ünnepi évben.

Bokros Judit