Lélekben örökké itthon maradt Keszei István

Lépted a léptem címmel jelent meg magánkiadásban tavaly egy családi verseskötet, amelyben Schrenk Éva, valamint az ő édesapja, Schmidt Gyula (Füstfaragó Flórián) és nagybátyja, Keszei István válogatott költeményei olvashatók. A bemutatót a Covid miatt csak idén tudták megtartani, de nyár óta már három helyszínen is meg lehetett ismerkedni a könyvvel, amelyről az egyik szerző, Schrenk Éva (Amalina) beszélt bővebben. Legutóbb a Vörösmarty Mihály Könyvtár Budai úti tagkönyvtárában került sor bemutatóra, pont az 1956-os forradalom és annak leverése évfordulójának környékén, november 3-án. Ezért is esett több szó az 1935-ben született Keszei Istvánról, akivel unokahúga, Schrenk Éva háromszor találkozott azután, hogy a költő az egykori október 23-i események miatt külföldre távozott.

„Keszei István a XX. századi emigráns magyar irodalom érdekes, ám kevésbé ismert alakja, pedig sorsa, munkássága figyelmet érdemel. Nem csupán költői pályájával és műveivel érdemes foglalkozni, de mint a kor tanúja, az 1956-os forradalom tevékeny részese, majd az emigráns lét kényszerű ismerője is megérdemli, hogy feltárjuk életútját” – fogalmaz a szerkesztő, Kovács Eleonóra a Magyar advent című könyv első kötetében, amelyből jobban megismerhető Keszei életútja is. Schrenk Éva idézett ebből a könyvből aznap, méghozzá annak a beszédnek a részletét olvasta fel, amelyet Keszei István Fehérváron mondott az 1956-os események kapcsán. Itt is idézünk néhány sort: „Fehérvári Polgártársaim! (…) Mi tüntessünk, de békével, mi legyünk úrrá az itthoni helyzeten, mert most már a mi akaratunk érvényesül. Drága a magyar vére, ne folyjon több vér.” A költőről tudható: két testvére volt, Ágnes és Imre. Ő maga a fehérvári József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd egy ideig könyvtáros volt, aztán 1955-ben beiratkozott az ELTE magyar–latin szakára. Az 1956-os események idején másodéves hallgató volt.

Schrenk Éva elmesélte: Keszei István október 23-án Budapesten tartózkodott, ott kapcsolódott be a forradalmi történésekbe. Székesfehérvárra október 25-én tért vissza, hogy hírt adjon a fővárosi eseményekről. Ismert, hogy másnap a városháza erkélyéről szólt a tömeghez, beszédében lényegében lelkesített, ugyanakkor józanságra intett. (Ez a beszéd az október 27-i Új Fehérvár című újságban meg is jelent.) E tette miatt kellett aztán rettegnie, hiszen a szovjet csapatok bevonulása után őket is keresni kezdték. Nem lehetett tudni, mi a következmény, így testvérével, Imrével együtt hónapokig bujkáltak, mert nem akarták, hogy nekik vagy családjuknak bántódása essék. Végül 1957. március 2-án lépték át a határt az akkori Jugoszlávia felé. Hamarosan Belgiumban találtak tartósabb menedékre, s Imre itt is telepedett le. István pedig Párizsba utazott, és egészen haláláig ott élt, többnyire hányatott körülmények között. Éva így emlékezett rá: „A nagybátyámat levelezés útján ismertem meg. Édesanyámnak küldött képeslapokat, leveleket – sőt előfordult, hogy a lapokra csak egy-egy verset írt. Személyesen először 15 éves koromban találkoztam vele, édesanyámmal együtt látogattuk meg őt és Imrét. Ekkor István még nagyon lelkes volt, együtt élt feleségével, ám pár év múlva külön költöztek. Később nagyon nehezen boldogult, sokszor volt munkanélküli, vagy alkalmi munkákból élt. A legnehezebb munkája az volt, amikor egy kórház mosodájában véres lepedőket mosott. Eközben írta verseit, amelyek folyóiratokban jelentek meg. Haza akart települni, de nem engedték, elutasították a kérvényét. Másodszor 1981-ben látogattam meg, akkor már igen rossz állapotban volt.”

Schrenk Éva szerint Keszeinek kezdettől fogva honvágya volt. Lélekben mindig is itthon maradt, sosem ment el – és ez a költészetén is érződik.