László István Jánoska: Elégedett vagyok a sorsommal

Neve láttán szinte adja magát a kérdés: mit jelent a Jánoska megnevezés?

– Türén születtem 1955-ben. Kalotaszeg a természeti adottságok következtében kis létszámú településekből tevődik össze, mint egy fán a madárfészkek: minden ágon van egy fészek, minden völgyben van egy kalotaszegi falucska. Egy ilyen kis faluban mindenki ismer mindenkit, nincsenek titkok. Ismerjük egymás történeteit, rigolyáit, jó és rossz tulajdonságait, viszont van egy olyan veszélye is, hogy egy idő után belterjessé válnak a települések. Egymás között házasodtak az emberek évtizedeken, évszázadokon át. Volt, hogy unokatestvérek is össze­házasodtak, ne menjen szét a vagyon. Mivel kevés a föld, igyekeztek a nagycsalád intézményét fenntartani, de szét is költöztek, így egy idő után legalább tizenöt-húsz László vezetéknevű család élt a falunkban. A megoldás az lett, hogy mindenkinek találtak egy harmadik – nálunk csúfnévnek nevezett – ragadványnevet. A mi Jánoskánk úgy jött, hogy visszamenőleg a család emlékezetei úgy szólnak, minden elsőszülött fiút Jánosnak kereszteltek, így lettünk mi Jánoskák. Otthon én nem László István vagyok, hanem Jánoska Pista.

Mezőgazdasággal foglalkozó családba született, ön mégis a tanári hivatást választotta.

– Születésem után néhány évvel a szocialista tulajdon­viszonyok elérték a mezőgazdaságot is, oda lett a saját földtulajdon, oda lett a birtok, így az én generációm kénytelen volt más jövőt álmodni magának. Legtöbben szakmát tanultak, de diplomás is akad közöttünk. Jómagam kiskorom óta a pedagóguspálya felé vonzódtam. Kolozsváron végeztem a tanítóképzőt és az egyetemet is.

Mikor járt először Magyarországon? Miben volt más az akkori Magyarország, mint Románia?

– 1977-ben kaptam útlevelet először – és utoljára. Természetesen Magyarországot álmaim országának láttam, legfőképpen Budapestet, ahol számos ismerősöm élt, egyiküknél laktam is. Kézről kézre adtak, és csak ámultam-bámultam, mennyi gyönyörűség van ebben az országban, amelyet mi is magunkénak tekintettünk, még akkor is, ha egy szégyenletes határt húztak közénk. Óriá­si volt a kontraszt a két ország között. A puha és a kemény diktatúra közötti különbség lépten-nyomon tapasztalható volt. Magyarország maga volt a szabadság birodalma ahhoz képest, amiben mi éltünk. Az élményeimet el is meséltem odahaza, lehet, hogy emiatt nem kaptam többé útlevelet, mert a besúgóhálózat tette a dolgát.

A mindennapokban miben nyilvánult meg az akkori román rendszer szigora?

– A szabadságnak nagyon sok összetevője van: gazdasági, kulturális, vallási. Ezek egyre csak szűkültek. Mennyire megalázó tud lenni, amikor nem jutsz anyagi javakhoz? Hiába van pénzed, ha nincs mit venni belőle. Utaznál, de nincs benzin. Kéthetente lehetett utazni, de akkor sem mehettünk, mert a százhúsz liter benzin egy hónap alatt mire elég? Beszűkítették a mozgási lehetőségeinket. Belföldre azért nem mehettünk, mert nem volt benzin, külföldre meg azért, mert nem kaptunk útlevelet. A kultúrát tekintve folyamatosan eltűntek körülöttünk a magyar iskolák, a magyar folyóiratok és kiadványok. A nyelvünket sem használhattuk szabadon; hogy csak egy példát mondjak: a magyar diákoknak a földrajzot és a történelmet románul kellett tanulniuk. Ebből nekem rengeteg konfliktusom volt a pályám során. Egy idő után úgy éreztem, hogy egy nagyon szűk dobozban élek, amiből ki kell törnöm, ha testi-­lelki egyensúlyt és egészséget akarok. Úgy gondoltam, nincs más lehetőségem. 34 évig éltem ott, egyetlenegyszer kaptam útlevelet Magyarországra. Gondolom, túl sokat meséltem az élményeimről, amikor hazamentem. Csak egy megoldás maradt: a szökés.

A magyarországi látogatása után már egyértelmű volt, hogy itt képzeli el a jövőt?

– Ez egy hosszú folyamat végeredménye. Ha nem jönnek a változások, akkor valószínű, hogy még mindig ott lennék Türén, de nem így írták meg a sorsomat. 1977-ben – amikor Magyarországra utazhattam – épp csak elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, akkor még eszembe sem jutott hazát váltani, de a nyolcvanas évek végén, amikorra a diktatúra szinte minden szabadságjogot maga alá tepert, s Magyarország befogadta a maradni szándékozókat, eldöntöttem, hogy én is ledöntöm a börtön falait, amelybe kényszerültem. Nem nyugatra, nem akárhová, hanem csakis Magyarországra.

1989. július 30-a esős éjszakáján hosszú előkészület után a Fekete-Köröst átúszva szökött Magyarországra, maga mögött hagyva addigi életét. Hogyan alakult az újrakezdés?

– Az én magyarországi létem egy valódi sikertörténet. Olyan csodálatos embereket hozott az utamba a gondviselés, hogy az hihetetlen. Többek között egy magyarországi önkéntes határőr közbenjárásával kaphattam munkavállalási és tartózkodási engedélyt, segítettek a szálláskeresésben, az egyháztól ruhákat kaptam. Augusztus 1-jén már tanár voltam Szarvason a Vajda Péter Gimnáziumban. Fantasztikus történet. Fantasztikus emberekkel találkoztam, akiket előtte soha nem láttam, nem ismertem. Hat évig tanítottam Szarvason, majd Fehérvárra kerültem, itt ismertem meg a feleségemet. A mai I. István Technikumban kaptam állást. Végigjártam a ranglétrát, mesterpedagógusként mentem nyugdíjba. Gyakorlatilag elértem mindent, amit szerettem volna. Azzal foglalkoztam, amit a legjobban szerettem: a kultúrával. Elégedett vagyok a magyarországi sorsommal.