Fekete Krisztina csodás agyagálmai Sukorón valósulnak meg

Aki az agyagból alkot, az élet minden elemét felhasználja a folyamat során: a sukorói Fekete Krisztina is „játszik” a tűzzel, a vízzel, a földdel, a levegővel és a lelkében megjelenő kreativitással, hogy aztán keze munkájának gyümölcsében viszontlássa korábbi álmait. Merthogy a keramikus folyton alkot, fejben legalábbis biztosan.

– Mindig azon gondolkodom, mi legyen a következő alkotás – meséli Krisztina a Sukorói Kerámiázlak új műhelyében. Ablaka előtt halad el a turistaútvonal, a beáramló napfényt megtörik és színezik a szebbnél szebb munkák, melyeket a párkányra tesz. A meseszerű kerámiavirágok és -gyümölcsök mellett bronzmázas, belül színes tálak, agyagba rögzített csipkeminták, csodálatos agyagedények árulkodnak egyre inkább felismerhető stílusjegyeiről.

Krisztina története inspiráló. A kulcscsonttörésből éppen felépülő alkotó a régmúltról mesél, amikor noha minden elkezdődött, tervei mégis Csipkerózsika-álmokká változ­tak vagy húsz évre.

– Érettségi után, 1995-ben jelentkeztem Székesfehérváron az Árpád Szakképző Iskola fazekas szakára, amelynek Budapesten voltak az elméleti órái. A gyakorlatot azonban a fehérvári Nagy Lászlónál végeztem – tőle tanultam szinte mindent. Kezdetben nem volt műhelyem, így nem is tudtam művelni a szakmát. Így hát elmentem vámügyintézőnek, húsz évig nem is kerámiáztam. Közben lett három gyermekem, s nem tudtam visszamenni a munkahelyemre, mert felvettek a helyemre mást – emlékezik vissza a vízválasztó életszakaszra Krisztina. A nehéz élethelyzet adta az ötletet, hogy visszanyúljon eredeti szakmájához, amelyről fiatalkorában álmodozott. – Így találtam egy céget, ahol urnát öntöttünk. Itt tanultam meg, hogyan kell kemencébe pakolni és mázazni – meséli a 2014-es történéseket. Két hónapig dolgozott itt, de közben már saját terveit szövögette: férje segítségével berendezte a garázsát műhelynek. Újrakezdte a tanulást az alapoktól: apró virágokkal, kaspókkal, bögrékkel, vázákkal gyakorolt, majd jöttek az egyre különlegesebb ötletek. Ekkor kezdődött az igazi élet, meg akarta valósítani az álmát. – Mindent magamtól tanultam, sőt még most is tanulok – szögezi le.

Amikor az ember valami szívből jövőt művel, alkot, akkor az idő csak úgy repül. Krisztina is ezt vette észre: az alkotás számára ekkor már nem munka volt, hanem kikapcsolódás. Sukorón egyre többen ismerték, így érkeztek meg az első megrendelései is. – Majd kerestem vásárokat, ahová a mai napig visszahívnak, sokáig pedig a dinnyési várparkban kaptam helyet. Közben kinőttem a garázsműhelyt, ezért helyet kellett keresnem, ahol nemcsak alkothatok, de a táboros, szakkörös gyerekeket is fogadhatom – mutat körbe. S miközben csodálva nézegetem alkotásait, amelyek stílusok szerint vannak csoportosítva, kiderül, hogy ma már felnőtteknek is tart foglalkozásokat. Jó elfoglaltság ez mindenkinek. Miközben alkotunk, beszélgetünk és kikapcsolódunk – mondja. A mai pörgős világból való kiszakadás igazán remek módja lehet ez. Még Székesfehérvárról is járnak ezekre a foglalkozásokra, s miközben kicsit eltávolodnak a világtól, formálódik a puha, nedves anyag a kezeik alatt.

Mára Krisztina repertoárja sokat változott a kezdetekhez képest – tudom meg. Az egyszerű apró tárgyakból mostanra igazi műalkotások lettek, van is köztük zsűrizett termék. A sütőedények vagy a kerámiabográcsok azonban nemcsak szépek, de hasznosak is. A csipkézett sajttálak, levélminták, a natúr vonalat képviselő cicás bögrék is mind azt mutatják, hogy nemcsak formázni szeret, de rajzolni is. Rendszeresen le is ül a műhely egyik fényes sarkába, és viszi a ceruza a kezét. Elmerül, kikapcsol, és közben egy új világ körvonalazódik a papíron – ebből aztán újabb kerámiamunkák születnek, melyek a Sukorói Kerámiázlak meséibe engednek betekintést.