Vörös Viktória öröm ihlette verseskötete

„Csipkés mutatóujj az ég lepedőjén / kukorica nyúlik s eléri a nyár utolsó sugarát / Mennyi eget kereső kéz / Mennyi várakozás.” Az idézet a Mezőföld című versből való. El is hangzott a verssel, zenével teli alkalmon. Vörös Viktória – hiszen, ne titkoljuk tovább, ő a költő – ugyanis nem egyedül, hanem az Esztergomi Színjátszókör tagjaival érkezett. Haza Esztergomból, haza látogatóba, haza a Mezőföldre, haza Sárbogárdra. Régi sárbogárdi barátok, ismerősök fogadták.

Vörös Viktória Arcod kirajzolja a szelet című kötete sorban a második. A Virágot üzenj, szülj madarat kötetet követi most pár esztendővel. A költővel, aki nem mellesleg magyartanár, Gintli Tibor irodalomtörténész, egyetemi docens beszélgetett. Hivatását mutató elemző kedvéből semmikor sem tért ki. Esszényi és értő jellemzéseiből most egyfelől azt ragadjuk ki, hogy az irodalomban bizony véget ért már a posztmodern; jó példa erre Vörös Viktória költészetében lépten-nyomon tetten érhető alanyiság. „Világértelmezésekkel / nem bajlódtam / – nekem, kereszteletlennek az Üdvözlégyet / tanította nagyanyám / s mikor füvek árnyjátékát lestem meg / a Zent zengette rám rajztanárom” (idézet a Zengőbb madarú erdő című, a kötetet nyitó versből).

Vörös Viktória kifejtette, verseit örömök ihlették, nem fájdalmak.