Falra festett, ezeréves történelem – Nyomába eredtünk a fehérvári panelfreskóknak

Két lépcsőházban is látható egy-egy ilyen rejtélyes alkotás, amely évtizedek alatt a falakba és a lakók tudatába itta magát. Természetes az ottléte, s míg lakók jönnek-mennek, milliót fordul körülötte a nap, a festmény még mindig ott van. A magyarság története bontakozik ki a képeken, melyeknek alkotója, Simony András egykoron maga is a Tóváros lakója volt. Az ő történetének eredtünk utána, s egészen Soponyáig vezetett az utunk.

De kezdjük az elején

A Himnusz sorai mellett a magyarság ikonikus jelképei fedezhetők fel azokon a festményeken, amelyek két toronysori lépcsőház földszintjén díszítik a falakat – immáron évtizedek óta. Történetükről egy-egy „tősgyökeres” ott lakó, Buczella Árpádné és Ruszanov Mártonné mesélt, akik segítségével az alkotó fiára is rábukkantunk. A falfestmények nyomán érdekes élettörténet bontakozott ki, s megtudtunk valamit egy emberről, Simony Andrásról, aki már réges-régen nincs közöttünk – mégis máig ható nyomot hagyott a világban. Mi, ha nem ez minden ember egyik titkos vágya?

- Amíg kisgyerek voltam, édesapám grafikákat, festményeket készített. Később restaurált festményeket az egyháznak, oltárokat hozott rendbe, sőt, mozaikképet készített, és domborművet alkotott – meséli az egyik tóvárosi falfestmény előtt a fiatalabb Simony András, aki ebben a lépcsőházban nőtt fel, s ahol a falak, a környezet előhívta édesapja élettörténetét. Aki sosem várt elismerést, dicséretet, alkotott csak az alkotás öröméért. A hetvenes évek elején a Fő utca kirakatai mind az ő keze munkáját dicsérték, a Prohászka-templom mozaikképe pedig névtelenül is neki állít emléket. Betegségei miatt hamar nyugdíjba vonult, így volt ideje beszélgetni, szemlélődni a huszonévvel ezelőtti Tóvárosi lakótelep – a régiek csak úgy hívják: Toronysor – ismerős lépcsői előtt.

A lakók és fia is úgy emlékeznek vissza: ekkor fogalmazódott meg a gondolat benne, hogy csinosítani kellene a környezetet, ahol élnek – de nem ám holmi idegen képekkel, falra akasztott művekkel! Legyen akkor már a sajátja. Egy igazi panelfreskó. – Az akkori közös képviselő megkérte, hogy tervezze meg, és ezt meg is festhette. Mindig inspirálta az új feladat – mondta a fia. A falfestmények hírét elvittük Cser-Palkovics Andráshoz, Székesfehérvár polgármesteréhez is: – Csoda, hogy egy ilyen művészeti alkotást lehet találni egy toronyház lépcsőházában! Művészetileg is értékes alkotásról van szó, s Fehérvár történelméről szól, amire ebben a városban joggal lehetünk büszkék. De a különlegessége, hogy maga a helyszín, ahol található, egyáltalán nem szokványos. A társasház számára is értéket képvisel, amit jó lenne megőrizni, akár védetté is nyilvánítva. S ha ebben bármilyen segítségre szüksége van a lépcsőháznak, akkor nyugodtan keresse az önkormányzatot!

Buczelláné is jó szívvel emlékezett az alkotóra: – Istenfélő ember volt, nagyon szerettük! Ő itt olyan szenvedéllyel épített és szépítette a környezetét, amelyre a mai napig jó visszagondolni – hát így rajzolódik ki egy nagyvárosi panelközösség egy különleges szeletének világa, ahol manapság az állandóságot csak néhány nyugdíjas régi lakó és Simony András falfestményei jelentik. Az alkotó egykori nyugodt, csendes életébe – melyet felesége biztosított a grafikus-lakberendező számára – belefért egy igazán különleges dombormű megalkotása is. Soponyán készített ugyanis egy Szent Orbándomborművet, melyhez Ulcz Gyula borgenerális, egykori polgármester kísért el, s aki maga is emlékszik az alkotóra.

- Egy hatalmas, villám sújtotta fa lett a kerete az alkotásnak, amely már közel huszonöt éve védi, óvja az időjárás viszontagságaitól – mutatja a szőlőhegy madárcsicsergős miliőjében álló művet Gyula, elmesélve, hogy Simony András maga választotta ki a fát, amelybe beleépíti majd a művét. – Theisz Imre akkori alpolgármester tartotta vele a kapcsolatot, de magam is sokat beszélgettem vele. Három hónap alatt készült el a mű, 1998-ban avattuk. Igazi művészembernek ismertem meg, s beszélgetéseink során kiderült az is, hogy leszármazottja volt annak a bizonyos Simonyi óbesternek, aki legendás magyar huszárezredesként írta be magát a magyar történelembe.

Itt álljunk meg egy pillanatra, és tekerjük vissza az idő kerekét – úgy kétszázötven évvel.

Simonyi Józsefet „a legvitézebb magyar” kitüntető címmel illették korabeli honfitársai az ezerhétszázas évek második felében, sikeres katonaemberként a „magyar huszár” megtestesítője volt, aki emberséges, leleményes és bátran védi a hazáját. Talán ez az ősi rokonság, ez a kapocs volt az, ami a székesfehérvári lakótelep betonfalának támaszkodva is segítette az alkotó kezét a magyarság történetének megformálásában. S amely a 21. században is üzenetértékű gondolatokat képvisel. Tehát Simony András soponyai munkálkodása során derült fény eme érdekes adalékanyagra, emlékmorzsára, ahol a Simony-dombormű a mai napig rendületlenül áll egy árnyas fa alatt, s feliratával is kér: „Ments meg minket fagytól, vihartól, jégveréstől”. Előtte koszorú jelzi, hogy nem elfeledett alkotásról van szó, hiszen kezdetek – 1998 – óta minden esztendőben megkoszorúzzák Szent Orbán napja alkalmából a szőlészek, borászok.

A cikk megjelenésének napján, szombaton is épp ilyen ünnepség keretében kérhetik Szent Orbánt a gazdák, hozzon számukra ezúttal is jó időt, elég esőt, napfényt s ezáltal szép évjáratot. – Velünk él a mai napig a történelem, amit Simony András festett a falakra. Elég, ha csak a déli harangszót ábrázoló részletre gondolunk – mutatja, már ismét a lépcsőházban Ruszanovné. – Rengeteg alkotása lehet még, amiről nem tudunk, hiszen nem beszélt róluk sosem. Szeretnénk elérni, hogy megmaradhassanak ezek a festmények, jó lenne valahogy restaurálni, hogy az unokáink is láthassák őket.