„Kapásból lejött, hogy Enikő tud!”

Nagy Edittel – akiből azóta pedagógus lett – egy évig játszottak együtt, barátnők lettek.

– Amikor én negyedikes voltam, ő akkor került ide másodikba Szentesről a Teleki Gimnáziumba. Én is lelkes színjátszó voltam, Enikő egyből csatlakozott hozzánk. Tulajdonképpen színpadon nagyon keveset voltunk együtt, de nagyon jó barátnők lettünk. Egyrészt a színjátszókör miatt, másrészt meg azért, mert ugyanolyan lököttek voltunk – emlékezett vissza Börcsök Enikőre Nagy Edit.

– Kisfaludy Károly Csobánc című darabjában, egy csurgói diákszínjátszó fesztiválon szerepelt először a telekisek között. Ő volt a narrátora, mesélője az előadásnak, ő vitte az egészet a hátán – fogalmazott.

– Ami Enikőből nekem leginkább megmaradt: a teljesen természetes megjelenése, a hatalmas szemei – és azok a szemek mindent elmondtak róla! –, illetve az, hogy eszméletlen nagy mosoly volt mindig az arcán – sorolta Edit.

– Enikő már kamaszként is igazi érett nő volt; gondolkodásban és érzelmi intelligenciában. 16 évesen is fantasztikusan határozott véleménye volt a világról, amit őszintén ki is mondott, de mégsem bántott meg vele soha senkit – fogalmazott a régi diáktárs. – Ez nekem akkor furcsa volt, most már így, felnőtt fejjel azt gondolom, hogy ő sokkal többet tapasztalt meg a világból, mint amit mi többiek általában. Viszont mindig mindenből tudott viccet, poént csinálni. Mindig jó kedve volt. Szerintem még akkor is ezt mutatta, amikor belülről nyomasztotta valami – folytatta.

Nagy Edit emlékezete szerint ezt a magatartást, derűt Börcsök Enikő édesanyjától örökölhette, hiszen ő is mindig így viselkedett. Édesanyjától, aki idő előtt, közel húsz éve, egy tragikus, fatális baleset következtében veszítette életét.

– Az anyukája egy felszabadult, kedves, eszméletlen ízzel, tájszólással beszélő asszony volt – mondta Edit.

– Az első alkalommal, amikor Enikő részt vett egy telekis színjátszó-foglalkozáson, kapásból lejött, hogy ő tud! Neki ott van a tehetsége! De soha nem élt vele vissza, soha nem játszotta meg magát a többiek előtt, viszont mindig segített. Eleve, amikor belépett a terembe, ahol a színjátszókör foglalkozásai voltak, akkor – ha óriási nagy elfoglaltságunk volt is –, ha Enikő megjelent, megállt a levegő – idézte föl Edit. – Mindenki szerette őt, természetes volt, határozott, kedves, segítőkész, folyamatosan vidám. Akkor még nem derült ki róla a betegsége, ami később elhatalmasodott rajta, de szerintem ő azután is a vidám, humoros dolgokat fogta meg az életből.