„Együtt igyekeztünk fejlődni a nagyböjtben”

Alapítása után évekig vezette a Dévai Szent Ferenc Alapítvány polgárdi iskolaházát.

– Igen, 2011 után négy éven át vezettem a polgárdi Don Bosco Iskolaházat, melyet jelenleg kolléganőm, Komlós Klaudia vezet szívvel-lélekkel, már ötödik éve. Klaudia energiái csodálatosak: kolléganőjével mindent megtesznek a polgárdi iskolaházba járó 19 gyermek testi, lelki és szellemi gyarapodásáért. Az iskolaházban a korosztály rendkívül szórt, ez erősíti az alapszolgáltatásban működő gyermekvédelmi intézmény nagycsaládi otthon jellegét. Van olyan gyermek, akit én még elsős piciként fogadtam a házban, mára pedig már ügyes és sikeres középiskolás.

Böjte Csabát és munkásságát már évekkel a polgárdi iskolaház előtt személyesen megismerhette.

– 2003-ban, érettségi után mentem ki először Dévára, pár napra. Amikor hazajöttünk, már tudtam, hogy ott szeretnék dolgozni. Pécsen elvégeztem egy gyógypedagógiai asszisztens képzést, melynek az egy hónapos gyakorlatát már Déván töltöttem. Vizsga után pedig kint is maradtam… Ekkor a Dévai Szent Ferenc Alapítvány – jelenleg több mint 80 házból álló hálózata – még csak dévai, szászvárosi és az épp frissen nyílt délvidéki, zsombolyai házból állt. Csaba testvér akkoriban nagyon sok időt töltött Déván. Így lehetőségem volt tanulni tőle úgy pedagógiai, mint lelki téren. Megragadott a belőle áradó derű, a gyerekekbe vetett bizalma és a számomra akkor még komoly fejtörést okozó pedagógiai helyzetekben is megmutatkozó találékonysága. Sokat beszélgettünk a dévai ház alagsorában működő kápolnában, és meglátogatott minket a lakásunkban is. Ezt ma már szupervíziónak mondanám, és biztosan állíthatom, hogy nagyon szükségünk volt rá. Akkor persze a fogalmat még nem használtuk, de az erejét éreztük… Nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre: a ház akkori vezetője egy pedagógusóriás, Karda Róbert volt, közvetlen mentoromként pedig Balázs Zsóka segített. Míg Csaba testvértől pedagógiai attitűdöt, addig Robitól és Zsókától sokat kaptam a módszertan, „a hétköznapi pedagógiai fogások” terén. Zsóka jelenleg a hatalmas csíksomlyói házat igazgatja, Robi pedig Márton Áron szülőhelyén, Csíkszentdomonkoson polgármester.

Mi volt a feladata?

– Csaba testvérnél „aratnivaló” mindig volt, és nem fukarkodott belőle adni: frissen bekerülve – 19 évesen – egy lánycsalád pótanyukája lettem. Ez azt jelentette, hogy 12 kisebb-nagyobb lánnyal együtt élve, őket a felelős felnőtt és keresztény létre nevelve, szeretetre törekedve teltek a mindennapjaink. Rengeteget kirándultunk a Déva váránál, játszottunk, kézműveskedtünk. Hétvégén a nagylányaim hazamentek, így csak a három pici maradt. Dévától 10 kilométerre található Marosnémeti, ahonnan egy roma telepről származtak a lányaim. Mivel közel volt az otthonuk, nagyon sokat jártam náluk. Engedtek belelátni a családi életükbe, amit a bizalom jeleként éltem meg, szakmailag pedig nagy hasznát láttam a szülőkkel való aktív kapcsolattartásnak. Ez egy egymást kölcsönösen támogató folyamat volt: mivel engem hamar elfogadtak nevelőjüknek, jó viszonyt ápolhattam a családjaikkal, és fordítva. Emellett sokat jártunk Csaba testvérrel a fantomblokkokba ruhát és élelmiszert osztani egy-egy jó szó, gondoskodó figyelem, meghallgatás kíséretében. Fantom­blokknak hívták azokat az egymás mellett álló tömbházakat, melyeknek bedeszkázott ablaka volt, s melyekben lakásonként nyolcan, tízen is laktak. A legtöbb gyermekünk ilyen helyekről származott.

Hogyan zajlott a húsvétra készülés Déván?

– Nagyböjt kezdetén, hamvazószerdán megbeszéltük a lányokkal, hogy most 40 napig megpróbálunk valami olyanról lemondani, ami addig nekünk fontos volt, s ezt felajánlani – áldozatvállalásként, Isten-kapcsolatunk erősítése céljából – Istennek, s hogy megpróbálunk mindennap jót tenni valakivel. E két vállalást esténként megbeszéltük. Nagyon fontos volt, hogy ezt minősítésmentesen tettük. Nem néztük le, főleg nem szidtuk le azt, akinek nem sikerült. Így vált belsővé a motiváció, és maradt őszinte a beszélgetés. Azt is megvizsgáltuk, hogy mire lenne szükség, hogy mindez tovább sikerüljön.

Hogyan töltötték a hús­vétot?

– Húsvétkor Vajdahunyadról, a már említett Marosnémetiből és a környék településeiről mind eljöttek a családok, vasárnap megkeresztelte a gyermekeket Csaba testvér. Nagyböjt ideje alatt a családok felkészültek erre: a keresztutat mi, nevelők is a gyerekekkel együtt jártuk. Esténként voltak beszélgetések csak a nagyoknak, amiket Csaba testvér tartott. A nevelőcsaládok mindegyike jelen volt nagycsütörtökön a szertartáson, Csaba testvér minden fiúcsaládból kiválasztott egyet, és megmosta a lábát. Nagypénteken az egész kolostor – a helyiek így hívták Déván az intézményt – együtt járta végig a keresztutat. Szombaton is együtt vettünk részt a tűzszentelés szertartásán és a vigílián, majd közösen fogyasztottuk el a feltámadási vacsorát. Finom sonka, kalács és tojás várt minket a szépen megterített asztalon, melyet mise előtt a lánycsaládok készítettek elő. Ez mindig megható volt számomra, hiszen ilyenkor 150-200 gyerekkel mozogtunk együtt és éltük át az ünnep csúcspontját. Hét­főnként a fiúk szépen felöltözve, majdnem mindnyájan népviseletben indultak el locsolni. Persze mi, lányok vasárnap már sütöttük a sütit, festettünk tojást… Igazán gyermeki izgalommal készültünk a locsolók fogadására.

Mit tudott átemelni az itthoni munkájába a dévai szokásokból, élményekből?

– Az iskolaházakban, mivel napközbeni ellátást nyújtó intézmény, nem tudtam minden Déván átélt eseményt adaptálni. Hamvazószerdán mindig szentmisével indítottuk a nagyböjtöt, hogy lelkileg gondosan megágyazzunk a nagyböjtnek. Húsvétkor a székesfehérvári Szent Imre Iskolaház gyermekeit, nevelőit és önkéntes segítőit meghívtuk Polgárdiba, az iskolaházba, és együtt ünnepeltük meg Jézus kereszthalálát és feltámadását. Ez mindig húsvéthétfőt követő napon, még iskolai szünetben zajlott. Közösen főztünk, terítettünk meg, a fiúk locsoltak, majd pedig a tojásvadászat következett. Ez egy igazán vidám kaland volt: az elrejtett csokoládékat párban keresték meg a gyerekek összekötött kezekkel és lábakkal. Ezután az ima, majd a finom ebéd következett sonkával, kaláccsal, hagyományos finomságokkal. Nevelőként nagy lehetőségnek tekintettem ezeket a napokat. Egyrészt fontos és kincset érő pillanatok azok, amikor nem hétköznapi kötelességteljesítés, a kognitív és viselkedésbeli elvárások határozzák meg a kommunikációt a nevelő és a nevelt között. Az ünnep ezért lelkileg és pedagógiailag is felemelt: ápolta a kapcsolatunkat magunkkal és a gyerekekkel. Azért tudtunk ugyanis olyan hatékonysággal a gyerekekkel együtt átvészelni egy – alapvetően kudarcos – dolgozatra készülést, vagy egy komoly családi krí­zist, mert együtt igyekeztünk fejlődni a nagyböjtben, együtt kacagtunk a tojásvadászaton és együtt gyönyörködtünk a húsvéti terített asztalnál a finomságokban, egymásban, a minket összekötő – frissen feltámadt – Szeretetben.