A múlt rejtett titkai

Mágikus realizmusa táp­talajából születő regényei és a bennük elrejtett mondani­való a zen festészetben megjelenő üres vagy egészen fekete körhöz, az enszóhoz hasonlatosak. Az enszóhoz, mely a kezdet és a vég, az üresség és a teljesség, a pillanatban való tökéletes jelenlét szimbóluma. Azon pillanaté, amikor a lélek felszabadul és a fizikai test segítségével formát ölt a papíron. A kör közvetlen lenyomata rajzolója személyiségének és megvilágosodása mélységének. Rajzolása tehát spirituális gyakorlat.

Műveiben természetes módon keveredik a reális és az irreális. Nézete szerint a mi világunk mellett jelen van egy másik, a miénkkel egy­idejűleg létező, amiről semmit nem tudunk. Ennek a párhuzamos valóságnak az értelme szavakkal alig megfogható, de amikor néha felsejlik előttünk és tükrébe tekintünk, láthatóvá válnak a tudatalatti groteszk világának sötétben megbújó árnyai.

Ebben a különös írói klí­mában játszódik a 2017-ben napvilágot látott Kisidancso Gorosi (A kormányzó halála) című kétkötetes regénye is. A mű az egész életen át cipelt gyászról, a háborúról, a magányról és a szeretet metszette sebekről szól. A gyász okozta megtörtségről, illetve bizonyos veszteségek feldolgozásának képtelenségéről egy 36 éves tokiói portréfestő történetén át, aki – miután felesége bejelenti, hogy válni szeretne – hosszú utazásra indul. Úgy dönt, hogy régóta először csak a maga kedvéért fog festeni. A magányos művész egy civilizációtól távoli, hegy tetején álló házban telepszik le, ahol olvas, főz, klasszikus zenét hallgat, és naphosszat bűvöli az üres vásznat. A barátja által felajánlott épület – mely a híres japán Nihonga-festő, Tomohiko Amada tulajdona – padlásán azonban rátalál a haldokló festőóriás „A kormányzó halála” című, erőszakos gyilkosságot ábrázoló alkotására, amely felfedezés visszafordíthatatlan események sorát indítja el.

A múlt rejtett titkai fel­tépik a jelen hófehér vásznát, és minden tiltakozás ellenére felszínre követelik magukat. A regény a múlt feltárásának látlelete. Az abbéli ténynek, hogy akármilyen mélyre is igyekszünk temetni valamit, mindig eljön az idő, amikor kiássa önmagát. Úgy élünk, hogy próbáljuk elfelejteni a történelmet, valamint a csapásai által földig rombolt lelkün­ket, ám minél inkább igyekszünk elrejteni, annál nyíltabban tör elő.

A történelem kollektív emlékezet, amelyet muszáj elviselnünk, sőt az egyes történeteken át rehabilitálnunk.

Murakami az irodalom fő feladatának tekinti, hogy minél mélyebben feltárja a behegedni képtelen sebeket, mert azok határozzák meg egy ember életét, és napvilágra kerülésük hiányában az élet végső, békés lezárása is lehetetlen.