Olyan, mint egy elrontott gálaest – A Ricsárdgír zenekarral beszélgettünk

Székesfehérváron, a Petőfi Kultúrtanszék színpadán léptek föl nemrég: táncoló, tomboló közönségsikert aratva. Tréfára nyitott csapat, akik láthatóan és hallhatóan hallatlanul hajlanak az öniróniára is.

– Idén, 2020-ban vagyunk tízévesek, 2010-zel számoljuk a zenekar megalakulását, mert akkor szállt be a zenekarba Laci, a szintisünk – emlékezett vissza a banda énekes-gitáros dalszövegírója, Márton Dániel, aki a szakirodalomban gyakran csak mint Mártondani szerepel. – Onnantól játszunk kevésbé rossz zenét. Attól kezdve még 5-6 évig nem jártak a koncertjeinkre, tehát végül is nem osztott, nem szorzott, hogy Laci (ő Paál László, aki billentyűs hangszereken játszik, s végigülte az interjút, sőt néha bele is szólt mókásan – a szerk.) beszállt-e vagy nem. (Nevet.) Sokszor kérdezik tőlünk, hogy milyen műfajban zenélünk… Az art-fart pop stílust aggattuk magunkra, aminek, remélem, hamarosan elkészül a Wikipedia-oldala.

Kevésbé rossz zenét? Mit jelent ez?

– Laci, amikor beszállt, tök jó dallamokat hozott, nagy lökést adott a zenekarnak.

A könnyűzenével sokat foglalkozó online sajtótermékek szívesen nevezik koncertjei­teket inkább performance-­nak. Elfogadjátok ezt? Ez szándékos törekvés a részetekről?

– Azért szokták azt mondani, hogy performance-szerűek a koncertjeink, mert másfajta élményt adnak, mint amire a zenei tökéletességre törekvő más zenekarok büszkék szoktak lenni. Az önálló, nagyobb koncertjeinkre gyakran kitalálunk „show-elemeket”, nagyon sok vendégelőadót hívunk, mindig van valami tematika, amit körüljárunk: így az egész olyan, mint egy elrontott gálaest. Ezt még az elején azért találtuk ki, mert egyfelől szórakoztatott bennünket, másrészt, mert talán így nem figyel oda a közönség arra, hogy mit játszunk. A legutóbbi turnénk egy halott lóról szólt, a koncertek hasonlítottak egy halotti torra. Most a decemberben megjelent új lemezünk adja a tematikát, játsszuk az új dalokat.

A sok önirónia alapján jól érzem, hogy ez egy hobbizenekar?

– Ez az! Óriási szerencse, hogy egyre többen járnak a koncertjeinkre. Mi nem vagyunk képzett zenészek, mi nem tudunk zenélni, Laci az egyetlen közülünk a régi trióból… Na, ha Andrist (Zsirai András – a szerk.), a basszusgitárost, Lacit és magamat nézem, akkor Laci a legügyesebb zenész, de most már velünk van Ákos (Huszár Ákos dob) és Dóri (Tóth Dóra Lilla hegedű) is, akik képzett zenészek. Ők zeneileg magasan fölöttünk vannak, dzsesszzenészek. Flóra (Borszukovszky Flóra) az, akinek nagyon jó hangja van. Éva (Papp Éva) sem képzett énekes, őt is a belőle áradó energia és a performance-jellegű előadásmódja miatt szeretik.

Van ez a színész, ismeritek, aki a Micsoda nő! című amerikai filmben játszott: Richard Gere. Benne mit szerettek?

– A színészben? Nem nagyon szoktuk összekapcsolni a zenekart a színésszel, bár tudjuk, hogy ugyanaz a név. Mi kitaláltunk egy jól csengő nevet, aztán kiderült, hogy van egy ilyen színész.

Jó, rendben van, elfogadom. Azt mondják, írják rólatok pár helyen, hogy hasonlít a zenétek az A. E. Bizottsághoz, sőt, a Tudósok felkarolt benneteket? Van velük élő, személyes kapcsolatotok?

– A Tudósokkal igen. Sokat köszönhetünk nekik. Amikor három-négy éve már megvoltunk, ők voltak az első nagyobb zenekar, akik elhívtak minket előzenekarnak. Jeli Gergő, a Tudósok dobosa volt nálunk a töritanár, Andriséknak osztályfőnöke is volt. Ő talán tudhatta, hogy van egy zenekarunk, ő mutathatott meg tőlünk valamit Bélának (drMáriás; született Máriás Béla – a szerk.), ő írta az első zenekritikánkat, játszottunk egy kiállításmegnyitóján is. Ez akkoriban volt, amikor én marha sok Tudósokat hallgattam, loptam a Pest megyei könyvtárból a CD-ket, illetve nem loptam: hazavittem, lemásoltam, mindegy is. Nekem óriási megtiszteltetés volt, Máriásra a mai napig nagyon felnézek – az egyik legjobb képzőművész Magyarországon –, ezért volt ez óriási öröm. Sokat segített nekünk, sokat nyilatkozott rólunk, a mai napig hálásak vagyunk neki ezért.