Karneváli hangulat Ecuadorban, a fehérvári Kákics szemével (fényképes beszámoló)

Nemrégiben portálunk felületén debütálhatott a Fejér megyei Kákics zenekar két videoklipje, melyek készítésénél azt tűzték ki célül az alkotók, hogy mozgóképes formában mutassák meg, milyen is egy vérbeli Kákics koncert! Tárnok Ákos akkor elmondta, közelgő ecuadori utazásukon már a klippel népszerűsítenék a zenekart. Február eleje óta tartózkodnak a dél-amerikai országban, Ákos jóvoltából pedig a feol.hu olvasói is ízelítőt kaphatnak az ecuadori karneváli hangulatból!

Közép-Ecuadorba kell menni!

Ecuadorban, ha szóba kerül a karnevál, ami nálunk a farsang, akkor mindenki Közép-Ecuador felé mutogat, hogy oda kell menni, mert ott vannak a legnagyobb mulatságok.

Így mi is ketten André Csaba barátommal Chimborazo tartomány felé vettük az irányt. Ráadásul meghívó-vendéglátónk, népzenekutató barátunk, Mario Godoy Aguirre ezen a vidéken született, és a legtöbb népzenét, népszokást itt gyűjtötte. Így nagy segítség volt, hogy vele kelhettünk útra.

A karneválban nagy különbség, hogy mesztic vagy indián szokásról beszélünk. Az énekeket a meszticek spanyol, míg az indiánok a legtöbb dallamot saját nyelvükön, azaz kicsua nyelven éneklik.

A harcos gerilla és a magyar népzene

Karnevál szombatján a tartomány székhelyén Riobambában voltunk, és Marioval egyetemben csatlakoztunk a művelődési ház csoportjához a felvonulásban. Itt a városiak sajnos már eléggé elfeledték elődjeik hagyományait, énekeit, már mindenféle zene keveredik a forgatagban. Egyedül az egymást vízzel spriccelés hagyományát tartották meg igen komolyan, de sajnos csatlakozott hozzá már egy modernebb szokás, a karneváli hab egymásra fújása. Ahogy közeledik farsang farka, már előtte úgy jó egy hete megjelennek az árusok a spray palackba töltött habokkal, melyeket fennhangon, kiabálva árulnak. A fiatalok fő elfoglaltsága főleg az volt, hogy a felvonulókat jól befújják habbal. Nem mondom, hogy kellemes, amikor ráfújják az ember arcára, hajára, vagy éppen a hangszerre. Ezt megelégelve gyimesi barátom Csaba gyorsan vásárolt egy palackot, és serény csángó legény módjára elkezdett visszafújogatni, amin igen elcsodálkoztak, mert nem jellemző, hogy a felvonulók visszafújnak. Ecuadori barátaink, akik igen jót vidultak ezen, azt mondták olyan energikusan csinálta, mint egy egy harcos gerilla, aki a végén szinte teljesen elázott a habcsatában.

Aztán délután a város egyik terén zenéltünk magyar népzenét, ahol a színpadon egymást váltották a különböző zenekarok. A több ezres nézősereg eleinte csodálkozva, majd lelkesen tapsolva hallgatta Csaba gyimesi furulyázását, melyet kisértem gardonnal.

Látogatás Guamote karneváli királyánál

Másnap, vasárnap Guamote-ba mentünk meglesni a forgatagot. Kísérőnk és kalauzolónk a város szülöttje, Ecuador híres festője, Salvador Bacón volt.

Itt már megjelentek a farsang hagyományosabb figurái, de már itt is vannak keveredések, megjelenítve olyan dolgokat, melyek nem képezik a karnevál szokását. Köztiszteletben álló képzőművész barátunknak köszönhetően Guamote karneváli királya fogadott minket személyesen, és azonnal meghívást kaptunk az asztalához egy kis ünnepi lakomára. Egyébként a karneváli király, a Taita Carnaval egy igen fontos személy, mert mai értelemben mondva ő a mulatság fő szponzora, ahogy Ecuadorban mondják, prioste. Ez egy nagy kitüntetés, mert innentől kezdve számon van tartva, hogy 2020-ban ki volt a karnevál királya.

Szent Károly története

Guamote védőszentje Taita San Carlos, vagyis Szent Károly, kinek nevét viseli az egyik téren található kápolna, apócska szobrát a karnevál idejére kihozzák a kápolna elé. Mario elmondása alapján megtudtuk, hogy kereste a katolikus Szent Károlyt a szentek között, de nem találta. Majd kutatásba kezdett úgy négy-öt éve, és ahogy egy idős guamotei pap elmondta neki, az eredet egy elhallásból ered még az 1800-as évekből, amikor az indiánok még csak alig beszéltek spanyolul. Hallották a karneváli szót, melyet nem tudtak mire vélni, és mivel már templomba járók voltak ezekben az időkben, úgy gondolták, ez is egy szent, és számukra a Carlos név állt közel hangzásban. Így született meg Taita San Carlos.

Zenei kavalkád, különleges ajándék

Visszatérve a jelenbe, a nagyszínpadon már nem hagyományos karneváli muzsikát játszottak a fővárosból, Quito-ból hozott zenészek, hanem a ma népszerű tánczenéket: cumbia-t, merenge-t, salsa-t. Fel is kaptuk a fejünket, amikor hirtelen megszólaltak a farsangi dallamok. A színpad előtti téren megjelent fiatalok népviseletben táncoltak, közöttük egy maskarás ember, a vaca loca, vagyis a bolond tehén ugrált. Mögöttük vezettek egy nagy bikát kolcsával, vagyis színes hímzett takaróval leterítve, amit aztán kikötöztek a tér egyik villanyoszlopához. Megint népzenekutató barátomhoz fordultam, hogy ennek a bikának vajon mi szerepe van ebben a forgatagban.

Mario igen meglepő választ adott. Ez is egy ajándék, ahogy mondják camari, és nemsokára leölik, elvágják a nyakát, véréből pedig a karneváli királynak kell először innia, hogy megszállja a bika ereje. Ezt már nem vártuk meg, mert közben erőteljesen elkezdett esni az eső, és invitáltak bennünket egy házba, ahol örömmel hallgattuk végig, ahogy egy idősebb társaság jókedvűen énekelte a régi hagyományos karneváli dalokat.

Cajabamba

Karnevál hétfőjén már kora reggel elindultunk Cajabamba-ba megnézni a felvonulást. A környék paraszti közösségei jöttek bemutatni táncaikat, viseletüket, énekeiket. Öröm volt látni, hogy még jónéhány kommuna hagyományosan járta a táncokat, kezükben a tehenek ösztökélésére használt lándzsaszerű szerszámmal, a garoccsával. Itt már szembesülhettünk a puruhua indián szokásokkal, mint a kitömött szarvasfejet fejére kötözött emberrel, aki így jeleníti meg a kultúrájukban szentként tisztelt állatot, aki hitük szerint átviszi a lelküket a másvilágra. A másik megjelenítési forma, hogy a szarvasagancsot, a ganzapa-t az oldalukra kötözik, melyre régebben emberhajat, ma már lófarkat kötöznek hozzá, szimbolizálva ezzel az ember és a szarvas kapcsolatát.

A másik szembeötlő alak a nőnek öltözött férfi, a Huarmi Tucushca. Alfredo Costales chimborazo-i antropológus szerint ennek a hagyománynak az eredete a Kolumbusz előtti időkre vezethető vissza, amikor az őslakosok a Pawkar Raymi-n a kukorica virágzását ünnepelték, melyen kifejezték a nők felé irányuló tiszteletüket is. A spanyolok megjelenése után a katolikus vallás erre az ünnepre telepedett rá mint karnevál. Azonban az indián közösségekben a mai napig fellelhetőek a régi idők szokásai, így a Huarmi Tucushca is, aki a köszönetét fejezi ki a nőnek, aki feleség és anya.

Születésnapi zenélés

Délután a három évtizede megismert zenész barátainkkal, Geovanni Silva-val, és Martín Malan Caranqui-val találkoztunk. Martín édesapjához mentünk Pulucate-be, aki kilencvenedik születésnapját ünnepelte. Itt már előkerültek a hagyományos hangszerek, és felcsendültek a puruhua karneváli énekek.

Mivel itt már egy indián közösségben voltunk, a dalok nagy része már kicsua nyelven szólt. Sípoltak a furulyák, a pánsípok, melyeket kisért a gitár, a dob, és a garocsa. Közben biztatva a zenészeket, erjesztett kukoricalével, azaz csicsával járt körbe Martín édesanyja, és itatott mindenkit.

A zenélést a közös étkezés követte, mely főtt zöldségekből állt: háromféle krumpliból, lóbabból, csöves kukoricából sajttal, és egy gumós növényből, a melloco-ból.

Majd átmentünk egy másik tanyára, ahol szintén igen nagy örömmel vették a zenélést. A csicsaivás után ismét közös étkezés következett, de itt most nyárson ropogósra sült tengerimalacot kaptunk, főtt burgonyával.

Barátainknak köszönhetően bepillantást nyerhettünk egy amúgy zártabb világ ünneplésbe.

Karnevál keddjén, azaz húshagyó kedden reggel indultunk Riobambából Quito-ba, hogy közreműködve egy műsorban, ecuadori és magyar farsangi dallamokkal búcsúztassuk a karnevált.