„Nem egy piskótasütögetés” – A Túlóra című monodrámát mutatják be a Pelikán Fészek színpadán

Egy interjúban azt mondtátok az előadás szereplőjéről, Katarináról, a jelmez és az effektek miatt kicsit olyan ő, mint egy képregényhős. Milyen szuperképessége van?

Vadász Krisztina: – Szuperképességről nem beszélünk, inkább annak hiányáról, az arra való vágyakozásról. Azért jött be a koncepcióba ez a képregényhősnő attitűd, mert Katarina érez az áhított férfi és saját maga között egy szakadékot, ezt ezzel akarja áthidalni.

Mi az alapszituáció?

Pálya Pompónia: – Katarina egy 25 éves lány, aki benne van egy kapcsolatban, amelyben teljesnek és egésznek érzi magát évekig, majd történik valami, megismerkedik egy férfival, aki egy egészen másik világból jön, aki felnyitja a szemét a kultúrára, saját magára, a szerelemre, a vágyakozásra, az önmegvalósításra. Katarina ezután másképp néz a kapcsolatára, az életére, a múltjára, a családjára… Átértékelődik benne minden. Ennek kálváriája, az öntudatra ébredés foglalkoztatott minket, és az, hogy milyen impulzus ér bennünket akkor, amikor ekkora pálforduláson keresztülmegyünk.

Lisa Langseth egy drámája alapján magatok írtátok az előadás szövegkönyvét. Mennyire személyes történet ez számotokra?

V. K.: – Valóban, ez egy nagyon személyes átirat. A karmester szeretője, az eredeti dráma teljesen más irányba futtatja ki a történetet, mint amire mi. Eléggé magunkra formáltuk.

P. P.: – Valahol mind a kettőnknek ismerős ez az élmény, hogy nem fokozatosan, hanem egyik pillanatról a másikra cserélődik ki az ember. Mindkettőnknek vannak személyes élményei, amelyek miatt azt éreztük, hogy inspirál, megihlet minket ez az anyag, és igen, belefutottunk abba, hogy egészen másról szeretnénk beszélni, mint ahova a dráma szalad. Ezen felbuzdulva végül már annyira a miénk lett, hogy elég szabadon kezdtük el beletömködni magunkat.

Kétéves az előadás. Ez volt az első közös munkátok?

V. K.: – Igen, sőt, nekem ez volt az első rendezésem, és pont egy monodráma, ami azért nem egy piskótasütögetés!

Miért nehezebb? Csak egy emberrel kell foglalkozni…

V. K.: – Annyiból könnyebb valóban, hogy egyetlenegy karaktert kell teljesen kitalálni és megformálni, de a monodráma műfaja nagy kihívás színésznek is, rendezőnek is. A helyzetek hiányából fakadóan, hiszen az egész előadás egy történetmesélés, amit izgalmassá kell tenni.

Egy jelenetben Katarina bábozik.

V. K.: – Igen, saját készítésű papírbábokat hívtunk segítségül, de inkább filmes hatású flashbackekkel dolgoztunk, hogy megelevenedjenek a szituációk.

P. P.: – Nekem a személyesség a kulcs. A közvetlenség, a vallomásosság, azt gondolom, ez fogja meg a nézőket. Minden előadás közben ők is játszanak: ki mennyire aktív, ki mit gondol, ki az, aki szimpatizál velem, ki az, aki nem. Nagyon aktív nézői jelenlétet igényel az előadás.

Abszolút női történet?

P. P.: – (Nevet.) Nem.

V. K.: – Ez semmiképpen nem egy női áldozat- vagy sóvárgástörténet. Szükségszerűen kell a szenvedély – szerelem, férfi, vagy bármi más impulzus – ahhoz, hogy ez egy fejlődéstörténet legyen.