Magyar hadifoglyok száz év múltán, szívközelben

A Bicskei Kultúrkúria épülete nagyon szép, méltó helyszín, mert ez sem mindegy. Igen, a méltóság a legjobban ideillő szó… A folyamatosan mozgó, zizegő, internetvillogásoktól, filmképektől nyüzsgő kommunikációs térben a mozdulatlan fotográfiákkal, térképekkel, néma tárgyakkal s feliratokkal megtöltött tárlat pedig ütős, szívbe markoló, csöppet sem statikus.

A Margittai Gábor, Major Anita házaspár és alkotópáros látványos kiállítást rakott össze egy alig kutatott témában: az első világháborúban hadifogságba esett magyar katonák nyomába eredtek, s misszióként adják tovább kutatásaik dokumentumait. Nyilván töredékét a fellelt rengeteg naplónak, levélnek, fotográfiának, levéltári iratoknak, tábori levelezőlapnak, s a többedik kézből való visszaemlékezésnek, mert már hosszú idő telt el az események óta.

Nincs élő átélő emlékező. Vagy mégsem olyan hosszú? Emlékszik még valaki legalább áttételesen a vesztes háború feledésre ítélt szereplőire? Az apákra, fiakra, fivérekre, szerelmekre? Az elesett katonákra? A hadifogság poklait megjárt és megmenekedett hazatérőire?

Margittai Gábort már egyetemistaként megérintette a korszak és a téma, aztán felesége alkotótársként éppoly érzelmi elkötelezettséggel szegődött mellé, s többé nem „téma” csupán számukra az időszak. Újságírók, bölcsészek, történészek és közírók ők, dokumentumfilmeket készítenek, mellőzve a military divat kliséit. A hadifoglyok históriája mellett kutatják a határainkon kívül rekedt magyarok történetét, jelenét és múltját, felkeresik az elhagyott vagy a kevés megmentett nemesi kastélyokat Erdélyben és a Felvidéken, s írnak, fotóznak, filmeznek. Újságcikkeket, könyveket, dokumentumfilmeket – izgalmasan, közérthetően, vállalhatóan olvasmányosan és szívbemarkolóan. A bicskei vándorkiállítás egy ötállomásos Kárpát-medencei bemutató első színhelye volt, s remélhetőleg nem hatásvadász mondat itt és most, hogy a város szívében álló első háborús emlékművön igen hosszú az elesettek névsora. Melyik régi bicskei család nem érintett? S melyik család nem az a Kárpát-medencében?

Profik Margittaiék, s profikként tálalják az előbb említett mozdulatlanságban a mégis oly dinamikus módon informáló kiállításukat – hitelesen és látványosan. A kicsi barna fotográfiákat embernagyságúra nagyíttatták fel, a katonaportrék átélhetőséget kínálnak a mai szemlélőnek. Az ifjú vitéz egyenruhája kopott, viseltes állapotában is büszkén hordott. Közülük többen abban haltak hősi halált, s legalább ezt a hősit ne tagadhassa meg tőlük senki… Ritkán látott képek a hadifogolytáborok életéből, talán egy-egy emberibb pillanatban, mert a legszörnyűbbeket nem örökítették meg. És ezeken a nagy képeken meghatóan élő a kék szemű, szőke, bajuszos, bizakodó tekintetű katona, a mi dédapánk, a mai legidősebbek nagyapja, aki talán soha haza nem tért, árváira hagyva az élet folytatását.

A szerzőpáros fegyelmezett dokumentációja szerint az első világháború lágereibe, táboraiba 7 millió 300 ezer katona került! Az antant seregeiből 3,3 millió katona, a központi hatalmak haderejéből négymillió fogoly raboskodott a szögesdrótok mögött, szinte minden „oldalon” embertelen körülmények között. A cári Oroszország fogolytáborainak 2 millió 110 ezer osztrák–magyar monarchiabéli egyenruhásából 500-600 ezer fő volt magyar. Margittai Gábor és Major Anita beszédes nevet választva alapították meg Külső Magyarok Kft.-jüket, s aktívan kutatják a magyar történelem e fehér foltját, a hadifogoly-históriákat. E kiállításukon is ember- és sors­központúan tárják fel a történteket, arccal, névvel még személyesebbé téve a száz év múltán is érzelmeket lobbantó egyéni sorsok megidézésével.