Mérföldkő Fehérvár zenei krónikájában Monteverdi grandiózus egyházzenei remeke

A szép hagyománnyá vált templomi hangversenysorozat nyitóestje túlzás nélkül újabb fontos mérföldkövet jelölt ki Székesfehérvár zenei krónikájában. A Harmonia Albensis 2004 óta íródó történetében számos nagyszerű zeneművel találkozhattunk már, de hasonlóan nagy ívű vállalkozásra, mint Claudio Monteverdi grandiózus egyházzenei remeke, a Vespro della Beata Vergine műsorra tűzése, elvétve került csak sor az elmúlt esztendőkben.

A Boldogságos Szűz Vesperása 1610 júliusában jelent meg Velencében: Monteverdi ekkor Mantovában működött, ahol két évtizede a Gonzaga család zenei együttesét vezette. Művét mindazonáltal V. Pál pápának ajánlotta, ez a tény, valamint a ciklus keletkezésének oka máig sem nyert egyértelmű magyarázatot: elképzelhető, hogy a zeneszerző, aki 1610 körül már nem érezte jól magát Mantovában (fizetése kapcsán több vitája is volt kenyéradó gazdájával), egy római álláshely elnyerése reményében komponálta. Az Örök Városban nyilván elsősorban egyházzenei művekkel volt esélye a sikeres pályázatra, ezért dönthetett egy vesperás (és egy mise) megalkotása mellett. (Egyébként ekkor már túl volt az operatörténet első nagy remekműve, az Orfeo, valamint az utóbb elveszett Arianna megírásán s öt madrigálkötet megjelentetésén.) Sajnos reményei nem váltak valóra – ám megajándékozta a zenetörténetet minden idők egyik legpompásabb muzsikájával.

A nagymesterek időről időre mintha szükségét éreznék, hogy egy grandiózus alkotásban összegezzék mindazt, amit az egyházzene művelőinek előttük járó generációi felhalmoztak. (A következő évszázadokban ilyen mű Bach h-moll miséje és Beethoven Missa Solemnise.) Ez a törekvés jellemzi a Vesprót is: a benne felcsendülő zsoltárfeldolgozások a késő reneszánsz Palestrina fémjelezte, végsőkig csiszolt vokálpolifóniáját képviselik, egyéb tételei a születő barokk monódikus stílusát, az opera, az oratórium és a kantáta hangját szólaltatják meg, melyet maga Monteverdi „seconda pratticának”, vagyis „második gyakorlatnak” nevezett. Nem maradt ránk arra vonatkozó egyértelmű bizonyíték, hogy a kompozíció a zeneszerző életében felcsendült volna akár Mantovában, akár Velencében, ahol Monteverdi 1613-tól haláláig (1643) a Szent Márk-székesegyház karnagyi posztját töltötte be.

A nagy mű megszólaltatására a régi zene hazai előadógárdájának színe-java érkezett hozzánk. Az énekszólókat Jónás Krisztina, Ducza Nóra, Bakos Kornélia, Kéringer László, Korbász Viktor, Fodré Lajos, Jekl László, a kórusrészeket az Octovoice énekegyüttes (művészeti vezető: Geiger György), a zenekari szólamokat a korhű hangszereken játszó Savaria barokk zenekar tolmácsolta, a korszak zenéjének kiváló szakértője, Németh Pál vezényletével. Az előadás erőteljes vonásokkal megrajzolt képet adott a hatalmas kompozícióról, ám a tempóvételekben és a hangzásképben nagyobb változatosság mindazonáltal kívánatos lett volna: robusztus, nagy sziklatömböket idéző, meglehetősen egyívású tételek sorjáztak egymás után, a szólisztikus részek finom kidolgozottsága, operai jellege ezúttal kevéssé volt érzékelhető. A mű hasonlíthatatlan atmoszférája, a témához méltó formátuma ugyanakkor hiánytalanul megjelent, s nem is vétette el hatását: a ciszterci templom padsorait megtöltő közönség hatalmas vastapssal mondott köszönetet a művészeknek a produkcióért.