Csernobili katasztrófa: a hazugság ára

1986. április 26-án a Csernobil és Pripjaty városok mellett fekvő Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű 4-es blokkját robbanás rázta meg, ami az eddigi legnagyobb nukleáris katasztrófának számít a történelemben. A szabaddá vált radioaktív felhő szinte egész Európára kiterjedt, noha a szennyezés legtöbbje, mintegy 60 százaléka Fehéroroszországot érte. Pripjaty városát rövid idő alatt kitelepítették, de a lakók így is majdnem két teljes napig voltak erős dózisnak kitéve. A katasztrófa hatalmas áldozatokat követelt, amikről ma már reálisabb képet kaphatunk, de még így is rengeteg olyan adat és statisztika létezik, amiről nincs hivatalos információ, illetve ha van, hallgatnak róla. Ezt a jelenséget járja körül az HBO ötrészes minisorozata, igen erőteljes módon.

Az öt epizód szépen felosztható, a közös szál adott, de mind más aspektusát mutatja be a katasztrófának. A nyitányban magának a robbanásnak is tanúi vagyunk, több nézőpontot követve. Az erőmű munkásainak pánikja, a felelősök bagatell döntései, a következmények figyelmen kívül hagyása, a helyszínre érkező tűzoltók halálraítélt küzdelme, illetve a városlakók édes tudatlansága. A főhős Valery Legasov (Jared Harris) vegyészprofesszor, akit a helyszínre hívnak, hogy adjon jelentést a károkról. Ő képviseli a józan észt, az őszinteséget, hozzáértést, aki reálisan fel tudja mérni, mekkora is a baj. Munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne következzen be egy sokkal nagyobb, második robbanás, ami fél Európát lakhatatlanná tette volna. Igyekezett minden információt napvilágra hozni: folyamatos csatában állt a vezetőséggel, akik nem akarták bevallani, hogy az ő szülőföldjükön ilyesmi megtörténhet.

A katasztrófa mértéke és hatása egészen hihetetlen és félelmetes, a politikai vezetés önfejűsége azonban még inkább olaj a tűzre és roppant bosszantóvá teszik a tényeket. Ezt a vezetést képviseli Boris Scherbina (Stellan Skarsgard), akinek karaktere gyönyörű ívet ír le az öt epizód alatt. A kezdeti csőlátású pártemberből olyan alakká válik, aki felismeri a valós szerepét és a következményeket ebben a játszmában. A harmadik főszereplő az egyetlen fiktív személy, Ulana Khomyuk (Emily Watson). Ő a Legasovot segítő tudóscsoport egyszemélyes manifesztuma, s mondanom sem kell, kulcsfontosságú figura.

Ki kell emelnem, hogy a széria mennyire jól bánik a filmnyelvi eszközökkel. Képi megjelenítés, zene, atmoszférateremtés, vágás, színészek, minden tökéletes. Ez többek közt azt eredményezi, hogy hiába tudja az ember, mi fog történni, amit lát, hat rá és magába szippantja. A bányászok elképesztő munkája, a reaktor alá beúszó búvárok horrorba illő akciója, vagy a „likvidátorok” küzdelme a tetőn maradt törmelékkel, olyan jeleneteket eredményeznek, amik beégnek az agyunkba és nem mellesleg a legfeszültebb thrillereket megszégyenítő izgalmakat produkálnak. Az érem másik oldala a sugárzás, illetve az azt elszenvedő áldozatok kálváriája. A harmadik rész kórházas jelenetei zsigeri erejűek, gyomorba vág, ahogy első kézből látjuk, mit művel ez az ellenség az emberrel. A záróakkord gyönyörűen keretbe foglalja a történetet. Főként a felelősöket kereső tárgyalásra fókuszál, részletesen elmagyaráz mindent, illetve rekonstruálja a robbanáshoz vezető utat, majd magát a végzetes gombnyomást is. Zseniális dialógusok, igényesen felépített cselekményvezetés, majd az epilógusban érkezik a kegyelemdöfés.

A Csernobil minden dicséretet megérdemel. Számtalanszor körbejárták a témát, de efféle nagyjátékfilmes vagy épp tévésorozatos köntösben, ilyen odaadással még soha. Laikusoknak is érdemes átélni, mert ez a 20. század egyik megkerülhetetlen tragédiája, aminek következményei a mai napig kihatnak a világra. Megfoghatatlanul nyomasztó atmoszféra őszinte körítéssel, velős rendszerkritikával. Egyszerre képes sokkolni, miközben közérthetően, mégsem szájbarágósan mesél. Közel hibátlan munka a Csernobil, ami egyértelműen az év sorozata, és még nagyon sokáig emlékezni fogunk rá, akárcsak a valós katasztrófára.