Kézikönyv: a Vértes arcvonásai

Egészen pontosan két kézikönyvet tettek le az asztalra a projektben dolgozók, hiszen az egyik változat kifejezetten szakemberek részére íródott, míg a másik a helyi lakosságot és az esetleges érdeklődőket kívánja tájékoztatni. Ezenfelül a kézikönyv célja, hogy szemléletformáló legyen, illetve hogy az épített környezet alakítására vonatkozó javaslatokat adjon, de lapjain igyekeznek bemutatni a Vértes jellegzetes és meghatározó épületeit és értékeit. Sőt, az épített környezeten túl foglalkoznak a nem épített területekkel – erdőkkel, felhagyott bányákkal, mezőgazdasági területekkel – is.

– A Vértes Magyarországon mikrorégiónak is nevezhető, hiszen jól körülhatárolható, kompakt tájegységet takar, középpontjában a Vértes hegységgel. A kézikönyvben pedig azt a 13 települést és környezetüket vizsgáltuk, amelyek tájhasználatilag a legszűkebben kötődnek a Vérteshez – mondta el Mérei András projektmenedzser. A vizsgált régióban vannak olyan egyedi építészeti vonások, amelyek elsősorban az itt élt és élő nemzetiségekhez kötődnek, vagyis a szlávokhoz, a svábokhoz és a magyarokhoz. Ezzel egy időben azonban ennek a nemzetiségi sokszínűségnek az eredménye a települések vegyes arculata is.

A tájegység épített környezetének alakulásában közös és jelentős vonás az is, hogy jó részük az Eszterházy-birtok részét képezte. Összességében természetesen az évszázadok alatt bekövetkezett változások is rányomták a bélyegüket a települések építészetére, a régi parasztházakat felváltották a modernebb megoldások. Ám az eredeti formában megmaradt pincék, templomok, kolostorok és lakóházak hozzátartoznak a települések képéhez, csakúgy, mint a 20. századi szocialista alkotások és a kockaházak.

A most elkészült kézikönyv egy tágabb értelmezése a települési arculati kézikönyvnek, amellyel ma minden település rendelkezik, és amely egyfajta településrendezési eszköznek tekinthető.