Kis magyar Kákics a nagy Andok lábánál

Hamarosan az Ecuadori Nemzeti Balettintézet busza robogott velünk a repülőtérről Quito felé. Aztán egyszer csak hirtelen megállás következett, majd közölték, hogy át kell szállnunk egy másik buszra. Mivel a városban közlekedő sok autó miatt a páros napokon a páros, a páratlan napokon a páratlan rendszámú járművek közlekedhetnek, a mi buszunk csak eddig jöhetett. Ez itt Dél-­Amerika.

Fáradtak voltunk – hiszen Amszterdamtól tizenkét órás repülőút állt kis csapatunk mögött –, de a megérkezés öröme felélénkítette a társaságot. Valaki erről beszélt, valaki arról. Nem tudtam másra figyelni, a tájat fürkészve a sírás kerülgetett. A Pichincha vulkán előtti völgyben lassan feltűntek a város házai. Mint a vulkánból kitörő láva, úgy törtek fel bennem az emlékek…

Aki ismeri a Kákics zenekar tagjait, tudja, hogy egy másik formációban – Los Andinos együttesként – a Közép-Andok országainak hegyvidéki népzenéjét közvetítjük a magyar közönség felé. Ez idő alatt több tanulmányúton vettünk részt Ecuadorban, Peruban és Bolíviában, de olyan alkalom még nem volt, hogy magyar népzenei koncerteket adjunk e távoli földrész lakóinak. Most e céllal jöttünk.

Ha azt mondom, Ecuador, mi jut eszébe, kedves olvasó? Ugye nem csak a banán? Hosszasan lehetne sorolni a címkéket: Egyenlítő, Dél-Amerika, Andok hegység, örök hóval fedett vulkánok, trópusi esőerdők, inka birodalom, spanyol konkvisztádorok, el­dorádó, poncsós és ágyékkötős indiánok, fúvócsövek, arapapagájok… Hát ebbe a „címkefelhőbe” csöppent tízfős kis csapatunk, a székesfehérvári Kákics zenekar és barátai.

Dél-Amerika térképének északnyugati részén egy kis országnak tűnik az Ecuadori Köztársaság, de a maga 272 ezer négyzetkilométerével háromszor akkora, mint hazánk. Területéhez tartozik a mintegy ezer kilométerrel nyugatabbra, a Csendes-óceánban fekvő szigetcsoport, a Galápagos-szigetek is, ahol Darwin evolúcióelmélete csírázásnak indult.

A szárazföldön, északról Kolumbia, délről és keletről Peru határolja. Egy térkép jutott eszembe, amit húsz évvel ezelőtt a közép-ecuadori magasföldön egy idős bácsi rajzolt nekem a porba. Kérdésére válaszolva elmondtam, hogy Európából jöttem – Magyarországot nem említettem, mivel biztos voltam benne, hogy nem hallott még róla. Ezen felbuzdulva egymás után születtek a bottal rajzolt körök: az első Ecuador, alatta Peru, felette Kolumbia, és közvetlenül mellette a keleti égtájnak megfelelően Európa. Miután végzett mentális térképének tárgyiasításával, történelmi előadást tartott arról, hogy országának Kolumbiával teljesen jó a kapcsolata, ez az Európa sem molesztálja Ecuadort, de az a Peru, azzal nincsenek jó viszonyban.

Ezt a mosolyra fakasztó történetet azért írtam le, mert így működünk. Az új ismereteket megpróbáljuk ráakasztani a már meglévő ismeretkampóinkra. Na jó, néha rossz helyre akasztjuk. „Az ember a meglévőhöz tesz hozzá” – mondta Arisztotelész.

Bízom benne, hogy eme koncertsorozat hozadékaként tényleg „közelebb kerül” Európa, legalábbis Magyarország az ecuadoriakhoz – és e rendszeresen megjelenő úti beszámoló kapcsán e távoli ország világa Fejér megye lakóihoz.