Kortárs abszurd komédia a Vörösmarty Színházban

Line Knutzon kortárs dán író drámáját Szabó K. István vitte színpadra a színház Kozák András Stúdiójában.

Az előadás baljós zenei elemekkel indít. Ovidiu Iloc zenei aláfestése végig kitart emellett. A kezdőjelenet nem éppen csavaros közhellyel nyit. Feleség kiságyon ülve horgol, férj két kezét – mint költői bilincs – a fonal vége szorítja. Tartja az asszonynak a kézimunka végét. Heremelegítő lesz.

Oldhatatlan kötéssel láncolják magukat a semmitevés poklába

A színpadon balra két dizájnos szék. Oldalt és hátul áttetsző üvegfal, mögötte zsinórokból összeálló függöny. Elöl egy utazóláda, mellette mikrofonállvány. A mikit olykor leakasztja egy szereplő, s belebeszél. Bizonyára valami elidegenítő effektus ez, amely azonban reflektálatlan marad. A fehér szín dominálja a teret. A talajt fehér sóder borítja.

A feleség, Rebekka 35. születésnapjának idejében toporgó színpadi jelen néha elejti a fonalat, s kilép önnön idejéből. Emlékek csapnak fel.

– Mi lesz a gyerekekkel? – kérdezi a feleség. Tóth Ildikó testesíti meg. A válás gondolatát hessegetné el a kérdéssel.

– Nincsenek gyerekeink – józanítja ki Hilbert, a férj (Nagy Péter).

Ez talán az egész előadás legjobb poénja, lévén komédia, kicsit húzzuk a szánkat.

Később születtek gyerekeik, közülük Knuttebarn (Derzsi János) lép színre. 55 vagy 5 évesen. Ezt is szorgalmasan összekeveri az abszurd jelzős komédia.

Miatta válik lényegessé a többi szereplő groteszk jelmeze. A fiú szakállas vénember, de lányos hálóingben grasszál. Egy ízben megkérdezi tőle az egyik vendég, te végül is fiú vagy-e, avagy lány. A szülők húzzák ki a csávából az utódot, miszerint majd eldönti, ha felnő. Nehéz megítélni, hogy irónia-e az előadás ilyenfajta viccelődése. A szülinapra eljött vendégek egy különvált pár: Ingrid (Závodszky Noémi) és John (Tűzkő Sándor).

A külső és a kor a többi szereplőnél sem passzol, ez is az egy helyben toporgás érzetét erősíti. Míg az első felvonásban színes jelmezben sorakoznak, addig a másodikra a szereplők eldobják parókáikat; harmincas éveik végéhez közelítenek. Tán ekkor rekedtek meg.

Egy kivétel van, a már az első felvonásban színen lévő Oda (Varga Mária), aki amolyan háziszolga. Oda kora nem változik. Bár lányként jött, végig idősebb munkaadóinál. Az ő színe a fekete, viselkedése mint a zene, baljós.

A második felvonás pszichothrillerbe fordul. Jellemző, ahogy baltával szabdalja az uborkát a gyászruhás cseléd. Aki aztán vérfoltos fehér kötényt ölt magára… Benne él a gyilkos ösztön.

A figurák többet vártak az élettől, mint amennyit kaptak: egymás lassú őrületbe kergetését. Ám egyikük sem tett semmit, az utazóládát egyikük sem vitte ki a színről.

A színészek diadalmasan alakítják a sorsuk és tehetetlenségük súlya alatt megnyomorodott kortárs szereplőket. Tehetségük jobb darabválasztást érdemelt volna.