Kis ünnepi mise, élményszerűen, olasz művészekkel Fehérváron

A Musica Sacra idén ismét különleges műsorral örvendeztette meg a székesfehérvári zenebarátokat: a Nemzeti Emlékhelyen felállított szabadtéri színpadon olasz énekesek vendégfellépésével Giacchino Rossini műve, a Petite messe solennelle (Kis ünnepi mise) hangzott el. Az énekszólókat Sarah Tisba (szoprán), Chiara Tirotta (mezzoszoprán), Luciano Ganci (tenor) és Filippo Polinelli (bariton) adta elő, az egyesített kórust és az Alba Regia Szimfonikus Zenekart Janos Acs vezényelte.

Rossini 1837-ben, sikerei csúcsán felhagyott az operakomponálással – idejét ezután kedvenc időtöltései, a főzés és a társasági élet élvezete töltötte ki. Szerencsére a zenének azért nem fordított teljesen hátat… A következő évtizedek termésében két nagy egyházzenei alkotást is találunk: az egyik az 1842-ben bemutatott Stabat Mater, a másik az 1864-ben befejezett Kis ünnepi mise. A cím némileg megtévesztő, hiszen 14 tételből álló, körülbelül 80 perces kompozícióról van szó. Két verziója is van: az elsőt tizenkét tagú kórus, négy szólista, valamint két zongora és egy harmónium adja elő; a szólistákra, nagy kórusra és zenekarra számító második változat bemutatójára 1869-ben került sor. A kéziratban Rossinire jellemző szarkasztikus humorú, ugyanakkor megrendítően személyes megjegyzéseket olvashatunk: „Istenem! Itt van ez a szegény kis mise. Vajon megszentelt zenét vagy elátkozott zenét írtam? Tudod jól, hogy vígoperák komponálására születtem! Egy kevés tudás, egy kis szív, ez minden. Légy áldott, és adj nekem helyet a Paradicsomban.”

Az előadást felvezető konferanszában a népszerű tévés személyiség, Bősze Ádám utalt Beethoven és Rossini 1822-es bécsi találkozására, melynek során a Titán néhány nem túl elegáns megjegyzést tett fiatal kollégája zeneszerzői tudására. Nos, nem Rossini képességeit vitatta: azt a véleményét hangoztatta, hogy az olasz komponisták nem alkalmasak drámai operák megalkotására, majd felszólította kartársát: „inkább írjon több Sevillai borbélyt!” (A képhez hozzátartozik: Rossini a könnyed szórakozást kedvelő bécsi közönség körében élvezett felülmúlhatatlan népszerűsége irritálta a zavaros körülmények között élő, ekkorra már teljesen süket nagymestert.)

Mindazonáltal a lényegre tapintott rá: a Kis ünnepi mise is furcsa ötvözet – Palestrinát idézi a Christe eleison; a barokk polifónia pompás példái lehetnének a Gloria és Credo záró fúgái. Egyes helyeken az operaszerző pedig „mindent felülír”: e tételekben kifejezetten zavarba ejtő a miseszöveg találkozása a bel canto melódiákkal, az opera buffa-finálékra emlékeztető lezárásokkal.

Ezen a problémán csak jó előadás segíthet – nos, Janos Acs személyében ezúttal a stílust átfogóan ismerő karmester vette kezébe a pálcát, aki példaértékű rugalmassággal, bizonyos részleteket kiemelve, másokon lendületesen átfutva élményszerű tolmácsolásban tárta elénk a művet. Jó partnerekre talált a magas színvonalon éneklő olasz vendégművészekben, akikkel magától értetődő közvetlenséggel működött együtt. A kórus és a zenekar teljesítményére sem lehetett panaszunk – megjegyzem, a hangosítás problémáját most sem sikerült tökéletesen megoldani, ami a megalapozott elemzést sajnos továbbra is lehetetlenné teszi. A teltházas közönség látható érdeklődéssel hallgatta és nagy tapssal jutalmazta a produkciót.