Éltes Barna szobrain józanul uralkodik a vallásos néprajz

A 19. alkalommal megrendezett esemény idén még hangsúlyosabbá vált. Nevéből fakad az új erő. Mint ismert, néhány nappal ezelőtt döntött úgy a városi közgyűlés, hogy 2022 az Aranybulla emlékéve lesz Székesfehérváron. Östör Annamária önkormányzati képviselő a megnyitón emlékeztette erre a közönséget. A Székelyföldről érkező szobrászt, aki 2005-en végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Filep Sándor festőművész méltatta.

– Hagyomány, egyszerűség, csend – e szavakkal jellemezte a tárlat műtárgyait. S hogy ez miért is nagy dicséret tőle, a folytatásból derült ki. – Ezekre van a mai világban a legnagyobb szükség – mondta. Filep Sándor szólt az erdélyi táj alapjegyeiről, az erdőkről és a fákról. Szinte magától értetődik, hogy miért is vált elsődleges anyagává éppen a fa a magatartásában a székely viselkedés Dunántúlon is szeretetteli derűvel tisztelt, becses tulajdonságait mutató fiatalembernek, Éltes Barnának. A tárlat szeptember 19-ig lesz látható. Nézzék meg!

A kiállítás része a szobrász tavaly nyáron, A Szabadművelődés Háza Rönkfesztjén elkészített alkotása is. Az Öreghegyi Közösségi Házban otthon lévő Aranybulla művészeti napok tegnap este a Budapest Ragtime Band műsorával folytatódott. Ma este 21 órától Hevesi Tamás és zenekara játszik.

Miért nem rövidnadrágra és trikóra vetkőzve végzed a munka e fázisait? Nem volna komfortosabb?

– Nem. Nem, mert a komfort az nem jó az embernek. A kényelem s a komfort a lélek megrontója, tehát azzal sokat nem szabad foglalkozni.

A munkadarabokhoz, műtárgyakhoz fűződő tiszteleted jele ez, vagy egész egyszerűen ebben érzed magad igaznak?

– Lehetséges. Ezen konkrétan nem gondolkoztam el, de valószínűleg az előbbi a helytálló. Akárhogy nem lehet közelíteni a munkához, persze nem öltözet kérdése ez, hanem főleg lelki hozzáállás az anyaghoz. Hiszen ha belegondolunk, ezeket a fákat kivágtuk. Meggyilkoltuk, megöltük a fát. Nagyon meg kell gondolni, hogy mi készül belőlük! Új életet adunk neki azáltal, hogy hozzányúlunk, hozzáérünk, de vajon milyen lesz az az új élet…

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztél Budapesten 2005-ben, köztéri szobraid több országban is láthatóak. Melyek azok a legfontosabb pillanatok, amelyeket elősorolsz, ha szobrászként kell bemutatnod magadat?

– A legeslegfontosabb, amit kiemelnék, azt egy kiállításlátogató csoporttól hallottam. Nem voltam ott, amikor ezt mondták, egy gyermektől hangzott el a legnagyobb elismerés. Ez a munkám ki volt állítva [nagy képünkön], el van rejtve benne egy doboz, amely fentről van megvilágítva, benne van még egy faág s egy szobor. A faág arányaiban tükrözi az egész fát. A címe az, hogy Kertrészlet szoborral. A címét nem olvasta el a gyermek, lévén kicsi volt még. S a teremőr, aki bent volt, utólag mesélte el nekem, hogy a gyermek odament a munkához, nézte és nézte, s azt mondta: „milyen szép ez a kert”. Pedig egy belső kiállítótérben lévő 30×30-as munkáról van szó, mégis megértette. Ennél nagyobb elismerés nem érheti az embert.

A székesfehérvári Öreghegyi Közösségi Házban bemutatott Kapu című kiállításod már másutt is látható volt már. Miért Kapu?

– Van itt három munka, amelynek az a címe, hogy Dédapám kapuja. Volt neki egy nagy kapuja, amelyet én nem értem meg. Eladták a házat, s az új tulajdonos megsemmisítette. Most már arrafelé tartunk, hogy sokan nem nagyon becsülik ezeket az értékeket. A kiállításon látható doboz műtárgyaim arról szólnak, hogy valamit, amit én fontosnak tartok, belezárok, minthogyha konzerválnám, mert tovább szeretném őrizni, vinni. Idén volt Kézdivásárhelyen egy kiállításom, annak volt a címe, hogy Kapu. A munkák nagyobb része tavaly, kisebb része 2016-ban készült el, vagyis teljesen friss anyag. Saját magam választottam ezt a címet, mert úgy gondoltam, hogy az a kiállítás, amelyre készültem Kézdivásárhelyen, az legyen egy tematikus kiállítás. Nem azt akartam csinálni, hogy körülnézek a műtermemben, a port letörlöm, s válogatok a munkák közül. Abból a kiállításból hoztam el egy válogatást ide. Volt, amit még hozzátettem. Ezért is Kapu a székesfehérvári tárlat címe. S miért még? Jó ideje foglalkoztat a szakralitás jelenléte a művészetben. A kapu nemcsak funkcionális, hanem szakrális építmény is, amelyen az egyik világból átlépünk a másikba. A születés, a halál mindegyik munkámban jelen van.

Több írásban is kiemelik rólad, hogy anno a kétmilliós városból hazamentél, s egy piciny háromszéki faluban, Feldobolyban élsz. Mit gondolsz, kézdimartonosi származásod és feldobolyi életed kiérződik-e valamiképpen a munkáidból?

– Kutatva az előbbi témát, amelyet említettem, azon belül főleg a népi hitvilág, a népi szakralitás, a vallásos néprajz, amely foglalkoztat. Ez köszön vissza a munkáimból. Nem illusztrációk, mert egy alkotás nem szabad, hogy elsősorban narratív legyen. Önmagában, a művészet nyelvezetével, formavilágával, eszközeivel fejezik ki, amit kifejeznek.

Másképp fogadják például Kézdivásárhelyen az alkotásaidat, mint itt, a Dunántúlon?

– Biztos, hogy másképpen. Hamvas Bélára és Az öt géniuszra gondolva, minden helynek megvan a maga misztikuma, szakralitása, hagyománya, így nyilván mindenhol másképpen értelmezhetik azt, amit akarok mondani. Pontosabban szólva ez nem teljesen így van, mert én nem akarok mondani semmit. Azt, amit én gondolok, azt megcsinálom, megmutatom, mint például ezen a kiállításon, s a munkáim onnantól a maguk életét élhetik, s alakíthatnak ki kapcsolatot a különböző helyekről jövő emberekkel.