Spontaneitás és koncentráltság – Véget ért az idei Filharmónia-bérlet hangversenysorozata

A Vörösmarty Színházban megrendezett, hétfő esti koncertet Drahos Béla vezényelte, aki ezúttal Mozart és Mendelssohn műveiből összeállított program dirigenseként és szólistájaként, s immár vendégművészként állt az általa majdnem két évtizedig vezetett zenekar és a székesfehérvári közönség elé.

Az első félidőt kitöltő Mozart-darabokat többször is volt alkalmunk hallani tolmácsolásában az elmúlt években. Magától értetődően a hallgató ilyenkor mintegy „kettős fénytörésben” látja a produkciót: egyfelől a pódiumról érkező hangokat, másfelől a művész jól ismert előadásának emlékeit hallja ugyanabban a pillanatban. Különösen is erős volt ez a benyomás a Varázsfuvola-nyitányt követő G-dúr fuvolaversenyben, melyet a közönség jelentős része alighanem egyenesen Drahos Béla révén ismert meg.

Drahos művészi egyéniségét mindig is a virtuozitás, a hangszerjáték fizikai oldalának, a mozgás örömének átélése és megmutatása jellemezte. Az a zenésztípus ő, akit a hangok, azok színe, az általuk felkeltett érzelmek, másképpen mondva: a megszólaló zene atmoszférája sokkal jobban foglalkoztat, mint mondjuk a formálás vagy az artikuláció kérdései.

Ez az attitűd persze egyes zeneszerzőkhöz, egyes művekhez, vagy akár egyes tételekhez közelebb, másoktól távolabb áll – egyet mindazonáltal nem lehet elvitatni: mindig őszinte, spontán zenélésről van szó, melynek megvan a maga kisugárzása. Ez az attitűd nem változik a múló idővel: most is megtapasztalhattuk az élénk tempóvételekben, a fuvolaverseny hol szélesen ívelő, hol játékos frázisainak intenzív megszólaltatásában, s különösen is a ráadásban, Johann Sebastian Bach a-moll partitájának Sarabande-tételében.

Ettől az ösztönös, „romantikus” alapállástól persze nem várjuk el például a historikus mozgalom eredményeinek fegyelmezett beépítését az interpretációba: bizonyos értelemben a régi nagyokat idéző, sajátos hangulatú előadásnak tapsolhatott a közönség.

A lutheránus egyház felé mélyen elkötelezett Felix Mendelssohn-Bartholdy életművének sajnos kevéssé ismert részét alkotják pompás zsoltárfeldolgozásai, melyek közül ezúttal az öt tételes, három szólistára, kórusra és zenekarra készült 95. zsoltárt hallgathattuk meg a szünet után. A szólókat Szemere Zita, Tornyi Blanka Violetta és Megyesi Zoltán énekelte, a kórusszólamokban a Debreceni Kodály Kórust (karigazgató: Szabó-Sipos Máté) hallhattuk. A szépen sikerült előadás a közönséget vastapsra indító sikeréből valamennyien derekasan kivették a részüket, különösen is a pregnáns szövegmondásával is kitűnő tenor-szólista és az erőteljes, ugyanakkor sokszínű hangképzéssel megszólaló énekkar.

A produkció hatását tovább erősítette, hogy a Vörösmarty Színház színpadán újra felbukkantak a már régóta hiányolt, az akusztikát nagymértékben befolyásoló hangvető falak, melyek sokat segítettek egy az eddiginél tisztább és transzparensebb hangzáskép kialakulásában.

S ha már a színpadot említettem: ez alkalommal debütáltak a zenekar állandó hölgytagjai számára készíttetett, elegáns fellépő-ruhák is. Még egy megjegyzés: az est bevezetésében a Filharmónia képviselője röviden ismertette a következő szezonra tervezett koncerteket. Rendkívül tartalmas sorozatnak ígérkezik, több formabontóan izgalmas koncerttel – érdemes lesz mihamarabb megváltani bérleteiket!