Schaár Erzsébet kivételes alkotói világa: művei májusig láthatók

Nem csoda, hogy igazi ünneppé vált a városi képtárban annak a tárlatnak a megnyitója, amely hosszú idő után újra bemutatja Schaár Erzsébet művészetét. Mintegy ötven műből álló egységet jelent a Szent István Király Múzeum képzőművészeti anyagában ez a gyűjtemény: az alkotások jelentős részét a Művelődési Minisztérium vásárolta meg a fehérvári múzeum számára. Schaár Erzsébet többféle méretben és változatos anyagokból dolgozott: ólomból, fából, bronzból, műkőből, üvegből, műanyagból, alumíniumból és hungarocellból készítette el műveit, amelyeket most a fehérvári múzeum restaurátorai megtisztítottak, felújítottak. A tárgyakat 12 éve (!) nem láthatta a közönség: a gyűjteményt bemutató Jókai utca 11. alatti műemléképület állaga annyira romlásnak indult, hogy 2006-ban méltatlanná vált az alkotások kiállítására.

Ám most ismét láthatjuk a 20. századi magyar szobrászat meghatározó egyéniségének munkáit. De a képtár kiállítása nem „csak” azért kivételes élmény, mert lehetővé teszi, hogy újra felfedezhessük magunknak Schaár Erzsébet sajátos látásmódját, egyedi világát. A tárlat kurátorai – Győr Attila, Szűcs Erzsébet, Izinger Katalin – érzékelhetően arra törekedtek, hogy a látogató pontos képet kapjon az alkotó korszakairól. Nagyon hasznosak a művekhez társított rövid elemzések, és annak bemutatása, miként vált az alkotó művészetében a tér önmagában is plasztikai érték hordozójává.

A portrészobrászként induló Schaár Erzsébet pályáján a 60-as évek közepén erős változás következett be. (Ez megmutatkozott 1966-os első fehérvári kiállításán is.) Ekkor szegült szembe a hagyományos plasztikai gondolkozással. Szobrai emberi alakokat ábrázolnak, de nincs egyedi arcuk, személyiségük, csak élethelyzetük. E korszakból való munkáit hozzák kapcsolatba Alberto Giacometti hatásával. A figurák zárkózott magányban, egyedül néznek szembe az üres térrel. Az időszak egyik fontos darabja például a Kóré című életnagyságú bronzalak, a sebzettség, magány és fájdalom kifejezője.

Későbbi munkáin megjelenik az emberi érintés nyomait magán viselő tér (Belső tér), majd a jellegzetes figurák az ajtók-ablakok által körülzárt térben mutatkoznak. Schaár Erzsébetet az építészeti elemek, a tér és az ember szoros kapcsolata kezdte el foglalkoztatni. De láthatjuk a fantasztikus gyűjteményben a szívünknek kedves Székek sorozatot – amelyben a székek az emberi kapcsolatok bonyolultságát, a konfliktushelyzeteket képesek megjeleníteni. A kiállítás bemutatja azt a periódust is, amikor az alkotó a tragikus életérzések kifejezésére rátalál a halotti maszkra (a Fal előtt és fal mögött 1968-ból a 60-as évek magyar szobrászatának egyik legizgalmasabb alkotása).

Végül külön fejezetként néhány mű (no meg fotók és film segítségével) megidézik az „Utcát”, ami 1974-ben Fehérváron, a Csók Képtárban született meg.... Kovács Péter művészettörténész arra kérte, mutassa be portrészobrait, de az alkotó ezt unalmasnak találta, s a helyszínen született meg az Utca koncepciója, az environment műfaj első hazai műve, amit Pilinszky János „avatott” fel verseivel. Az Utca – Schaár Erzsébet utolsó munkája – Luzernben nemzetközi sikert aratott, de a fehérváriak nagy bánatára végül Pécsre került. Ám most viszontlátva a fehérvári múzeum Schaár-gyűjteményét, rádöbbenünk: mi is óriási kincs birtokában vagyunk. Olyan érték ez, aminek érdemes volna új, állandó kiállítási helyszínt keresni.